„Ebben a színházban még mindig van bátorság!”

2012. szeptember 23. - drumlin

A Katona megalakulásának 30. évfordulója kapcsán interjúsorozatot készít a Katona Klub. Színészekkel, rendezőkkel, nézőkkel, művészeti és színházi munkatársakkal beszélgetünk a színház indulásáról, és a mostani Katonáról. Elsőként a régi pártolók közt fogalommá vált Denke Emma közönségszervezőt kérdeztük.

Nemrég beszélgettünk egy régi nézővel, és amikor a pártolói rendszerre terelődött a szó, azonnal mondta, hogy keressem a Denke Emmát.


Biztosan pártoló tag volt.

Igen.

Ezért köszöntem vissza annak idején mindenkinek, aki nekem köszönt a Katona környéken. Volt 2000 pártoló tag. Mind ismerték a nevem, mert ott ültem a pénztárban. Én viszont nem ismertem mind a 2000-et, ezért biztos, ami biztos, mindenkinek visszaköszöntem.

Mesélte, hogy neked köszönheti, hogy a fiát be tudta vinni a Budapest Orfeum utolsó előadására, aznap odamentek, próba szerencse alapon, hátha bejutnak, és te azonnal észrevetted őket, hoztál nekik jegyeket.

Biztos volt ilyen. Erre sajnos nem emlékszem, de jólesik, hogy egy pártoló tag emlékszik rám.

Hogyan kerültél ide, a Katonához?

Denke Emma: Egy teljesen egyszerű véletlen folytán. Szólt egy ismerősöm, hogy neki nagyon jó barátja Székely Gábor, és hogyha el akarnék menni a külkereskedelemből, akkor hívjam fel őt. Nem értettem annyira a színházhoz, rendezőkkel igazgatókkal soha nem voltam kapcsolatban, mindjárt megkérdeztem, a Székely Gábor melyik külker vállalat igazgatója? Azt mondta, nem külker vállalat, színház! Eljöttem, beszéltem Székely Gáborral és azt mondta, hogy jó, kezdjek el dolgozni a jegyértékesítésnél. Akkor már volt egy kis csírája a pártoló tagságnak. A pártoló tagság nem az én ötletem volt, ezt a Zsámbéki-Székely duó találta ki, de nem nekik kellett kivitelezni, hanem nekünk. Szépen, sziszifuszi munkával elkezdtük megvalósítani, amit kitaláltak. Később jött körém egy szervezés, és én lettem a szervezés vezetője, de mindvégig, míg itt voltam, én intéztem a pártolói tagságot. Minden színháznak merném ajánlani, hogy legyen egy saját közönsége, legyenek, akik pártolják őket, akik kíváncsiak a darabjaikra. Viszont a színház is figyeljen oda ezekre a barátokra, mert ezeknél az embereknél is megy az élet, nekik is születik gyermekük, és egy szervezőnek illik tudni, hogy neki babája született. Illik tudni, hogyha most nagy pocakkal nem engedjük be őt a színházba, akkor ő előreláthatólag a következő évben nem fog tudni színházba jönni. Az ilyen nüanszokra is oda kell figyelni, ezekre majd emlékeznek.

A Katona egy nagyon jó színház volt, fantasztikus előadásokkal. Aki azokat az előadásokat láthatta, és azokban az előadásokban dolgozhatott, az igazán boldog ember! Az a színház egy szeretetgombóc volt. Itt mindenki szerette a másikat. Szerettük a színészeket, szerettük a takarítókat, szerettük a ruhatáriakat, és ebben az a szép, hogy a harminc év után is tudunk egymásnak örülni, ha látjuk egymást. Hogyha a szeretet nincs meg a színházban, akkor csak előadások vannak, és fogy a közönség, mert ők is érzik.

Beszéltem egy közönségszervezővel, és azt mondta, hogy 83-ban még nagyon nehezen adott el Katonás jegyeket.

Annyira nehezen lehetett eladni a Katonás jegyeket, hogy nyolcvankettő őszén, mikor én még a Videoton Rt.-nél dolgoztam, kaptam egy telefont: „Jaj, légy szíves segítsetek, gyertek a bemutatóra, félház van!”. Mert Salamon Suba vizsgaelőadását (Queneau; Stílusgyakorlatok) nagyon késői időpontra, este fél tizenegyre tették, és mi eljöttünk megnézni a Videoton Rt.-től. Nekem így kezdődött a kapcsolatom a Katonával.

Az elején keményen kellett dolgozni, mert ez nem az Operett Színház volt, és nem a Madách Színház. Egy fiatal és teljesen más felfogású társulat alakult a Katonában. Nagyon jó munkával, nagyon kidolgozott előadásokkal, szívvel-lélekkel be lehetett hozni a közönséget. Nem egy örömmenet a közönségszervezés, kell küzdeni. De azért mondom, hogy a szeretet a fontos, mert ha szereted a színházad, szereted a színészeket, akkor az ő érdekükben te elkövetsz mindent a magad erejéből, hogy ne hozd őket olyan helyzetbe, hogy a hathetes vagy több hónapos megfeszített munkáért, az legyen a fizetségük, hogy itt-ott ül egy ember a nézőtéren.

Tényleg érezhető volt, ahogy beszéltél a nézőkkel, hogy a Katona előadásai, például a Három nővér más, mint a többi színház Csehov-előadásai?

Természetes, hogy beszéltem velük, mert engem hívtak fel, amint egy új bemutatót láttak. A pártoló tagok őszintén elmondták a véleményüket az előadásról, és nekem meg kellett őket hallgatni.

Nem okozott gondot az előadás hossza? Mostanában már nem nagyon látni ilyen hosszú előadásokat.

A Három nővérnek tizenegy óra után lett vége, de a nézők boldogan végigülték, nem volt kijárkálás. Persze nem is tudtak volna kimenni, mivel mi, a szervezésen, már azon versenyeztünk, hogy melyik előadásra, hány állóhelyet sikerül eladni. Néha úgy megtömtük a színházat, hogy aki ült, az addig nem tudott kimenni, ameddig az állóhelyesek nem távoztak. Jó sport volt. Még vasárnap is hazatelefonáltunk, hogy képzeld, mennyi állóhelyet adtunk ki.

Mennyi időbe telt felfuttatni a színházat, mennyi idő telt el addig, hogy már a csillárról is az emberek lógtak?

Ez a színház a Nemzeti Színház kamaraszínháza volt, tehát minden adminisztrációs munka a Nemzetiben folyt. Amikor elkezdtük, volt egy füzetem, abban volt mindenem, és ahol a színházban volt hely, ott letettem és ott dolgoztam. A ruhatárban, a titkárságon, bárhol. A színházhoz január elsejével kerültek át a gazdasági, adminisztrációs feladatok, de a technikai háttér egyáltalán nem volt még meg, mégis ebben a fél évadban, egészen júniusig, összesen harminckét jegy maradt eladatlanul a színházban.

A Katona hogyan viszonyult az akkori politikához?

A Katona nem volt a szó szoros értelmében vett politikus színház. A művészi alkotás volt a fontos.

Volt olyan gondolat, amit akár Zsámbéki, akár Székely hangsúlyozni akart a Katonával kapcsolatban, és kérte, hogy közvetítsétek a nézők felé?

Nem volt semmi ilyen, de a két Gábor megengedte azt, hogy egy bizonyos idő után bemenjek a próbákra. Nekem talán nagyobb élmény volt látni ezeket az embereket dolgozni, mint maga az előadás. De itt nem volt szükség arra, hogy rábeszéljük valamire a közönséget, néha inkább el kellett küldeni az érdeklődőket, mert különben nem maradt volna jegy a közönségszervezőknek, akik vitték tovább gyárakba, üzemekbe.

A baráti kör gyakran egész házakat vitt el. Ha volt egy bemutató, akkor a baráti kör az utána lévő öt előadás összes jegyét megvette. A Katona József Színháznak ilyen időszakai is voltak, amikor nem lehetett jegyet kapni, nemhogy nekünk kellett sugározni valamit kifelé, hanem néha azt kellett mondanunk, hogy hát sajnáljuk. Ilyen volt az Író Színháza, amit Fodor Géza talált ki. A Kamrában az írók saját műveikből olvastak fel. Nem akarok rangsorolni, de voltak olyan írók, akiknek az estjére a pártoló tag jegyigénylésnél az első fél órában már pótszékeket árultam, és még három napig vettem az igényeket. Vagy a Portugál… Kénytelen voltam a műsorban egy-két Portugál előadásra azt írni, hogy teltházzal eladtuk, hogy maradjon másnak is jegy, mert az első fél órában a pártolók elvitték az összes jegyet. Tehát inkább ilyen problémáink voltak. Néhány előadással meg kellett küzdeni, de az nem volt izzadtságszagú küzdelem, annak is volt értelme.

A fiatalok hamar megtalálták a Katonát?

Iskoláknál soha nem közönségszervezőkkel dolgoztam együtt, hanem magyartanárokkal, és voltak köztük olyanok, akik Csehovot úgy tanították, hogy elhozták a gyerekeket A manóra vagy a Három nővérre, de ezek a gyerekek, akik eljöttek, fel lettek készítve a darabra, és utána is ezzel foglalkoztak az órákon. Ha valaki tizenhat éves korában elkezd a Katonába járni, az húszévesen is vissza fog jönni.

A közönségszervezőnek csak az a fontos, hogy eladja a jegyeket, és megkapja érte a jutalékot, de egy magyartanárnak az a fontos, hogy a gyerek megtanulja az irodalmat. Ebben segítette őt a Katonával tartott kapcsolat, a Katonának pedig kialakult egy fiatal közönsége. Mattyasovszky-Zsolnay Bence  is pártoló tag volt, mindig jött az iskolatáskájával, hogy Emma néni, jó jegyet adjon, és akkor Emma néni jó jegyet adott neki. Most ő az ügyvezető igazgatója (adminisztratív igazgatója) a színháznak.

És a mostani fiatalok, szerinted?

A mostani fiatalság se rosszabb, mint a régi. Segíteni kellene nekik, mint ahogy annak idején nekünk segítettek. Borzalmas, hogy míg valaki csak a tapasztalatlanság miatt nem tud valamit, másvalaki csak a fiókjának dolgozik, és nem hajlandó azt megmutatni. Mindenbe be kell avatni a fiatalokat!

Nem volt benned olyan vágy, hogy a Katonában mint színész dolgozz?

Isten őrizz! Azért van önkritikám. Ha hátra kellett menni a szervezési helyiségbe, akkor vagy lementél a pincébe és a színpad alatt nyolcszáz lépcsőn följöttél, vagy átmentél a színpadon. Na, mit gondoltok, én hol jártam? Alul. Én a színpadra se nagyon mertem rálépni, még úgy sem, hogy senki nem volt ott. Az egy egészen más világ. De azért minket is bevontak. Ez egy fantasztikus társaság volt, itt mindenki segített. Itt nem volt olyan, hogy a színész lenézi a szervezőt, vagy a portást. Gobbi Hilda előre köszönt mindenkinek.

Hogy érted, hogy mindenki segített?

Egyrészt a színészek drukkoltak a másik sikerének. Aki éppen nem játszott, az beült a másik próbájára. De egy darabhoz a színészi munkán kívül sok minden más kell még. Jelmezek, díszlet, kellékek a színpadra. Hogyha eszedbe jutott, hogy te tudsz valamit szerezni, vagy felfedeztél valahol valamit, ami ebbe a darabba jó lenne, akkor a díszlettervezők, azonnal kaptak rajta, és szóltak is nekünk, hogyha kellett valami Az az előadás, amibe te egy csészét tudtál csak szerezni, az már a tied is volt. Mindenkire szükség volt.

Van olyan előadás, ahol a te csészéd szerepel?

Hoffmann Évától, a kellékestől kell megkérdezni, hogy van-e még a Három nővér étkészletéből.

Azt te vitted?

Ascher Tamás kitalálta, hogy a Három nővér előadásain hófehér Herendi étkészlet szerepeljen. Hát egy fehér tányér az még nem Herendi, hanem pont a festéstől válik azzá. De neki fehér Herendi kellett. Én Herenden nem ismertem senkit, de Pécsett a Zsolnay gyár igazgatója egész véletlenül nagyon jó ismerősöm volt. Felvettem ezzel az úriemberrel a kapcsolatot, és elmondtam, hogy mennyire jó lenne, hogyha fehér Zsolnayhoz tudna jutni a színház. Ő is elmondta; „Hogy képzeled azt, hogy fehér Zsolnay? Azon a virágok a Zsolnay.” Nem baj, Ascher Tamásnak hófehér étkészlet kell. És akkor azt mondta, hogy jó, megkapjátok, én elmegyek három nap szabadságra, addig gyertek le a Zsolnay gyárba, és vigyétek el. Úgyhogy lementünk Olasz Éva Ladájával, és a Zsolnay gyár ajándékaként kaptunk teás készletet, kávés készletet, leveses készletet. Majdnem, hogy a szalagról szedtük le őket. Cinkossá váltunk, és ez jó volt.

Van még hasonló emléked a díszletbeszerzéssel kapcsolatban?

Khell Csörsz, a Csirkefej díszlettervezője azt mondta nekem, hogy olyan ajtókra, ablakokra lenne szüksége, mint miket a régi proli házakon látunk, mert egy ilyen udvart szeretne. Én mindig az Árpád hídnál szálltam fel az autóbuszra, onnan mentem haza Dunakeszire. Az Árpád híd mellett kis ablakos, emeletes házak sorakoznak, ezt a pár háztömböt hívják Hétháznak. Munkásembereknek kialakított szobakonyhás kislakások voltak, a folyosó végén a WC. Ezek a nyolcvanas évekre már elavultak, kiköltöztették a lakókat, és felújították őket. Mondtam Csörsznek, hogy azt a Hétházat most bontják, hogyha igazán proli belsőt akarsz, akkor arra keresgélj. Sikerült megtalálnom a miniszteri biztosát az építkezésnek, elmondtam neki, mit szeretnénk, és a kedvünkért nem csákánnyal verték, hanem a munkások kézzel fejtették ki az ajtókat és ablakokat. Így az ottani munkások is bekerültek az előadásba.

Volt személyes kedvenced az előadások közül?

Sok személyes kedvencem volt, de talán A manó volt az első előadás, ami belenyomott a székbe. Nem volt melegem, nem viszketett semmi, nem kellett az orromat kifújni, egyszerűen ültem, és egyre jobban odaszögezett, pedig előtte nem nagyon szerettem Csehovot. A mai napig, amikor rossz pillanataim vannak, be szoktam tenni a videóba a kazettát.

Az akkori Katona legendás neveivel (Gobbi, Major…) volt személyes élményed?

Major Tamással akkor találkoztam életemben először, amikor másodikos gimnazista voltam, az pedig nagyon régen volt, 1960-ban. A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba jártam, és eljött hozzánk rendhagyó irodalomórát tartani József Attiláról. Rengetegen ültünk a nagy aulában, 16-17 éves gyerekek és Ő József Attiláról mesélt, és szavalt. Három vagy négy hónapon keresztül József Attilát tanultunk tőle. Ha én mást nem kaptam volna Major Tamástól, csak azt, hogy hatvannyolc éves koromban is boldogan olvasom József Attilát, akkor az is nagyszerű ajándék. Aztán egy nagy kurflival felnőtt koromban összetalálkoztam ugyanezzel az emberrel, és akkor Molière-t szerettette meg velem, mert annyit mesélt nekem Molière-ről, mint tizenhat éves koromban József Attiláról. Major Tamás mindig adott, mindenkinek, csak valaki ezt elfogadta, valaki nem.

Akkor ő színházon kívül is színész maradt?

Tanító volt, tanított. Fantasztikus tudása volt. A színpadról is tanított.

Milyen volt az akkori közönség?

A baráti kör tette ki a közönség nagy részét. Ők visszajárók voltak. Köztük már azon ment a verseny, hogy ki hányszor látta például az Übü királyt. Ha a közönség jó, akkor a színész is egészen másképp játszik. Amikor mi ügyeltünk, akkor voltak bizonyos részek, amikre mindenképp bementünk, ami mindig csattant, és a közönség mindig vette. Úgy éreztem, hogy abban az időben, amikor itt dolgoztam, jó közönség volt. Értő közönség, akik a Katona József Színházra és a Katona József Színház előadásaira tették le a voksukat.

Voltak kis trükkök, amiket mi alkalmaztunk. Pár ilyen kis dolgot most is mernék ajánlani a közönségszervezőknek. Három napig vettük a pártolók igényeit telefonon. Három napig reggel tíztől, este hat óráig csöngött a telefon.

Az egyik néző mondta, hogy nagyon nehéz volt vonalat kapni.

Valóban. Megpróbáltam végig kedves lenni, hogy ne érezzék rajtam, hogy még egy hívás, és felakasztom magam. Ezen a három napon én itt voltam tíztől hatig minden nap, tehát úgy oszthattam volna ki a jegyeket, ahogy nekem kényelmes, de én azt mondtam, hogy nem. Megadtam két napot, amikor egy órától, öt óráig a pénztárban lehetett átvenni a jegyeket. Na most, aki telefonált, nem rendelhette meg a nyolcadik sor hetes, nyolcas székét, hanem csak felírtuk, hogy két darab jegyet rendelt, aztán utolsó pár előre fuss, aki először jött a pénztárhoz, az az egész adagból válogathatott, aki a második nap végén jött, az már csak a maradékból. Ezért itt olyan tömeg volt, hogy egészen a Haris közig tartott a sor, ami nekem is nehéz volt, és nekik is, de mégis benne voltak. Volt, aki délben idejött, és itt olvasott, hogy ő legyen az első.

Ha az emberek azt látják, hogy egy színház előcsarnoka kong az ürességtől, akkor elmennek előtte, de ha a Haris közig áll a sor, akkor az olyan, mint a Gum áruház Moszkvában. Mit árulnak itt? Hát mi van itt, amiért ilyen sokan várnak? Ez pszichológia, az emberek élvezik azt, hogy kétszázadiknak állnak a sorban. Tudni kell azt is, hogy kinek vették ki a vakbelét, hogy kinél született gyermek, és kinek halt meg az édesanyja. Jólesik az embereknek, ha törődsz velük, emlékszel rájuk, ehhez a munkához ez elengedhetetlen. Ez nem volt nehéz, nehogy azt higgyétek, pedig összesen voltunk talán hárman. Volt egy ember a Ráday utcában, egy pénztáros volt, meg én. Az igazgyöngyért is megküzd a kagyló. Az is az izzadtságából van nem?

Szerinted milyen problémákkal néz most szembe a szervezés?

A számítógép megkönnyíti a munkát, mi is használtuk, de ha mindent számítógépen intéznek, az megrontja a szervezést. Megrontja, mert egy személytelen kapcsolat alakul ki. Ne online vegyen jegyet. Hívja fel a Denke Emmát, és jöjjön ide a jegyéért a pénztárba, ha három óra, míg ideér, akkor három óra alatt, és találkozunk fogunk! De ha nem találkozunk személyesen, a gép soha nem fogja megkérdezni, hogy, hogy van az édesanyja. Elgépiesedik a szervezés, és ezt nem szabad hagyni, mert a színház nem gép.

Mit láttál utoljára itt?

A Kamrában A mi osztályunkat. Nincs klausztrofóbiám, de nem szeretek pincében lenni. Hát a Kamra az egy pince. Beültem a nézőtérre, és csak jött, csak jött a közönség a nyakamba. Úgy éreztem, hogyha ki akarnék onnan menekülni, csak előre, a színpadon keresztül tudnék, hát az meg jól nézne ki, hogy Denke Emma megjelenik a színpadon. De amikor elkezdődött az előadás, elmúlt minden bajom. Nem akartam kimenni, nem zavart, hogy pincében vagyok. Ez az előadás el tudott velem mindent felejtetni. Meglepő, de nekem legjobban a csöndjei maradtak meg, és hogy milyen fantasztikus ereje van annak, amikor semmi más nem történik a színpadon, csak elhangzik egy névsor. Az előadást Máté Gábor rendezte, aki a Katona levegőjén nőtt fel. Nagyon örülök, hogy megnézhettem. Csodálatos, hogy Gábor megtalálta a történetet, a darabot, és meg merte rendezni, itt, most Magyarországon. Csodálatos hogy a Katona József Színház be meri mutatni, és hogy Haumann Péter úgy csinálja végig ezt az előadást, ahogy végig csinálja. A Katona József Színház ebben különbözik a többi színháztól, ebben a színházban még mindig van bátorság! Vállalja a véleményét.

Bagdi Sára, Mező Borbála


A bejegyzés trackback címe:

https://katona.blog.hu/api/trackback/id/tr488429700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.