Hollósi Frigyes: Mi sokkal jobban "fociztunk"

2012. október 12. - drumlin

Hollósi Frigyessel, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 2001 között a Katona társulatának tagja volt. Mesélt nekünk a rögösen induló pályafutásáról, a Katonában töltött időszakáról, a mai fiatalokról, lehetőségekről, sőt, még a Facebookhoz fűződő viszonyáról is.
 
Elég nagy vargabetűkkel került a színházi világba.

Meglehetősen... Úgy kezdtem a színészi pályámat, hogy kirúgtak a főiskoláról az első félévben. Aztán felhívott Ádám Ottó – akit akkor még nem ismertem – a főiskolán tanár, a Madách Színháznak a főrendezője, valamint igazgatója volt. Azt mondta, hogy meg lehet próbálni a pályát anélkül is, hogy az ember elvégzi a főiskolát, ha még nem ment el nagyon a kedvem az egésztől. Akkor talán nem ment el, de nem nagyon hittem a dologban. Aztán a főiskola által lekerültem Szolnokra, mint kórista. Az első félév nem sikerült rosszul, mert már játszhattam jó szerepeket, csak aztán elvittek két évre katonának. Amikor leszereltem, Szolnokon meneteltem tovább a pályámon.

Szolnokon milyen szerepeket kapott?

A Jaroslev Hasek: Svejk című előadásban, Josef Svejk nevű tisztiszolga szerepét játszottam. Ez a darab, igazán meghatározó volt számomra. Leginkább vígjátékokban szerepeltem, de igazából mindent ki lehetett próbálni. Bulgakovot, sok operettet, buffókat, voltam táncos-komikus is, de hát ugye nem tudok táncolni, és most már nem is fogok tudni. Egy évben általában 6-7 bemutatóm volt.

Kikkel játszott együtt?


Amikor lekerültem, már akkor sem volt rossz színház a Szolnoki Színház. Olyan nagy nevek voltak ott, mint Somogyvári Rudolf, Mensáros László és Mádi Szabó Gábor. Politikai okok miatt, az '56-os görcs után Pestre nem, csak vidékre lehetett szerződniük, és akkor ők is jöttek ide Szolnokra. Velük ismerkedtem meg és dolgoztam együtt. Közben idekerült Székely Gábor, mint főiskolás rendező, ugyanekkor, az osztálytársa Zsámbéki Gábor pedig Kaposvárra. Ebben az időszakban minden színház iránt érdeklődő ember számára, ez a Kaposvár-Szolnok volt igazán progresszív, és meghatározó a színházi életben. Aztán Zsámbékit és Székelyt felszerződtették Pestre a Nemzeti Színházba, rá egy évre engem is felhívtak Székelyék, hogy jöjjek. Udvaros Dorottyával együtt kerültem fel Pestre, ahol nem túl sokáig voltunk a Nemzetiben, mert utána megalakult a Katona, oda pedig áthívták azokat az embereket, akikkel dolgozni akartak. Így kerültem a Katonába.

Azért a Színművészetiről való eltanácsolás után ez is egy elég szépen kialakult út. Mégis egy kicsit visszatérve, hogyan sikerült helyretennie magában a főiskolán történteket?

Ezt a mai napig nagyon nehezen dolgozom fel. Amikor kirúgtak a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, akkor én négy évig nem mentem azon az oldalon, a Rákóczi úton, annyira megviselt a dolog. Nem éreztem igazságosnak, hogy kirúgtak, és ez őrületes görcsöt rakott belém. Hosszú éveken, évtizedeken át előfordult, hogy bementem a színpadra és ott egyszer csak azt éreztem, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, mert erre alkalmatlan vagyok, hiszen kivágtak.

Az nem adott egy kis önbizalmat, hogy mégis hívták Szolnokra, aztán a Nemzetibe és a Katonába?

Önbizalmam időnként volt, de nagyon könnyű azt elveszíteni. A főiskolán nagyon jól éreztem magam, és ha most visszagondolok, mindent ugyanúgy csinálnék. Szerintem nem gondoltam rosszul, hogy van helyem a főiskolán, de a tanárom azt mondta ez egy kész állapot, amiben én vagyok és ez nem fejleszthető. Ettől nagyon megrémültem, hogy nekem hiányzik valami olyan, ami nem tanulható.

Ha ennyire nem volt biztos magában, miért ment le mégis Szolnokra?

Fiatal voltam. Úgy gondoltam, ezt még meg kell próbálnom. Feltettem mindent egy lapra. Ádám Ottó is azt mondta nekem, hogy szerinte ez nem érdemtelen, és van helyem a pályán. Ez tartotta bennem a lelket.

És ha nem színész, akkor...

Sportoló lettem volna. NB1-es kézilabdázó voltam.

Akkor hogy jött a színészet?

Az iskolában szavaltam sokat és volt egy előadás, ahol Ascher Oszkár is ott volt, - Ascher Tamás édesapja – és azt mondta az anyukámnak, hogy figyelni kell a gyerekre, mert van benne valami. Szegény anyám pedig az életében nem gondolta volna, hogy én színész leszek. El is mesélte az összes szomszédjának, hogy mit mondtak neki, és én ezt meghallottam. Aztán ez a gondolat elkezdett motoszkálni bennem, de soha se mertem kimondani. A főiskolai felvételi után, éppen egy keretszűkítő edzésen vettem részt a Testnevelési Főiskolán, ki is választottak a szűkítő keretbe, de otthon már ott várt a papír, hogy felvettek a Színművészetire. Felhívtam az edzőt, hogy nem tudok menni az edzőtáborba. Nem akarta elhinni, hogy felvettek.

Szolnokon nagy nevekkel volt körülvéve, a Katonában milyen társulat alakult ki?

Nem volt igazán új társulat, mert nagyrészt Kaposvárról és Szolnokról jött mindenki, illetve a Nemzetiből többek között Gobbi Hilda és Major Tamás. Nagyon jól ismertük egymást, barátok voltunk. Nem kellett bizonyítanunk egymásnak, hiszen ugyanazt gondolta a színházról mindegyikünk. A mi gondolkodásunk merőben más volt, mint más színházaknál. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, nagyon rosszat fogok mondani, de mint egy focicsapat. Mi sokkal jobban „fociztunk", mint mások.

Borzasztó lelkesek voltunk és nagyon szerettük egymást. Amit csináltunk az őrületes siker volt. Akkor még olyan volt a színházi világ, hogyha a rendezők valamelyik előadásnak a minőségét nem tartották megfelelőnek, mint például a Katonában a Három testőrt, ami nem sikerült nagyon jól, de tömegek jöttek rá, azt is levették a műsorról nem túl sok idő után. Fantasztikus dolog volt ez az egész, nagyon örültem, nagyon örültünk, hogy ott vagyunk.

Miben különbözött egy vidéki színház egy pestitől?

Akkor nem volt olyan nagy különbség a kettő között. Vidéken volt két neves rendező „gonosz" Horváth Jenő és Paál István, ők is teljesen másképp gondolkodtak a színházról, ahogy Székely és Zsámbéki is. Azt akarták bebizonyítani, hogy milyen is lehet és milyennek kéne lennie a színháznak. Budapesten pedig csináltunk egy olyan vidéki színházat, ahol szintén nagyon számított a fegyelem. Talán az volt a különbség, hogy vidéken nem lehetett az embernek többféle munkája. Pesten volt alkalom szinkronizálni, rádióban, filmben vagy tévében dolgozni. Vidéken csak a színpadon volt lehetősége megmutatnia magát egy színésznek.

A Katonába ki hívta?

Azt hiszem, Zsámbéki Gábor hívott fel telefonon, de akkor már tudtuk, hogy kiknek szóltak. Az egésznek összeesküvés jellege volt. Hívták az embert telefonon, hogy volna-e kedved jönni a Katonába velünk dolgozni, mert rád gondoltuk. Természetesen ezt a hívást már mindenki várta. Aztán volt egy nagy buli, ahol ott volt fél Budapest színészgárdája és bizakodva néztünk a jövő felé.

Volt valami elképzelése, hogy milyen színházat fognak csinálni a Katonában?

Nagyon bíztunk a két Gáborban. Bármit mondtak volna, azt biztos, hogy megcsináltuk volna mindannyian.

Mit gondol, létezik a Katona-mítosz?

Arra tisztán emlékszem, hogy volt olyan időszak, amikor a jegypénztár előtt olyan hosszú volt a sor, hogy a Petőfi Sándor utca végéig álltak az emberek, hogy megnézhessék az előadásokat. Később kiderült, hogy a jegyeket is hamisítják, csak hogy bejuthassanak. A jegyszedőnek mindig le kellett ellenőriznie, hogy kinek volt valóban érvényes jegye az aznap esti előadásra.

Volt olyan előadás a Katonában, amiben szívesen játszott volna, de nem került bele?

Minden szerepemmel meg voltam elégedve. Az volt a legjobb a Katonában, hogyha kitettek egy szereposztást, akkor nem az volt a reakció, hogy „a fene egye meg, miért ez a hülye játssza és miért nem én?". Soha senki sem gondolta, hogy valaki egy szerepet érdemtelenül kapott volna meg. De én amúgy sem vagyok egy elégedetlenkedő típus, nekem ezzel nem volt különösebb problémám. Mindennek megvan az előnye, ha kicsi szerepet kap az ember, kevesebbet kell próbálni... (nevet)

Ha kiemelne egy Katonás emléket...

Nagyon szerettem Major Tamást, jóban voltunk. Emlékszem, gyakorlatilag nem látott, műtötték a szemét is. Egyszer jött hozzá a doktor, megkérdezte tőle, hogy hogy van művész úr, mire Major azt felelte „Doktor úr, én vakon bízom magában!". De volt olyan is, amikor a társulati fotózásnál mondta a fotós, hogy „Mindenki nézzen ide!", Ő pedig megkérdezte, hogy „Hol tetszik lenni?". Szegény mindig össze-vissza törte magát. Amikor csak tudtuk, próbáltuk vezetni Őt a színházon belül, hogy ne történjen semmi baja, de ezt nem nagyon szerette. Az oszlopokra már szivacsok voltak ragasztva a fejmagasságában, hogy ne koppanjon nagyokat.

A Katonás időszakában volt egy év kihagyás.

Amikor megalakult a Művész Színház, azt mondták, hogy nagyobb szerepekre hívnak majd. De nekem abszolút nem volt bajom az addigi szerepeimmel, inkább Törőcsik Mari és Schwajda György (gyerekkori barátom) miatt mentem oda. Hát... nem volt jó, és azt sosem felejtem el, hogy egy év után felhívott Zsámbéki, hogy „Na, jó, most már gyere haza!". Ekkor mentem vissza a Katonába, és minden ugyanúgy folytatódott, mintha el se mentem volna.

Manapság jár még a Katonába?

Nem nagyon, mert nem szeretnék magamnak lelki problémákat. De most A mi osztályunkat megnéztem. Viszont el szoktam menni mindig a Katonás szilveszteri bulira, hogy találkozzam a barátaimmal.

Ha most hívnák a Katonába egy vendégszerepre, akkor elvállalná?

Hogyne vállalnám? Természetesen. Én örök életemre Katonás maradok, ez egyszerűen beleivódik az ember vérébe.

Régebben mennyire rajongtak a nézők a színészekért?

Úgy vettem észre, hogy abban az időben sem a megfelelő minőségű rajongás volt, ahogy ma sem. Nem azokat az embereket rohanták le, akik nagyon jók voltak a színházban, hanem akiket máshonnan ismertek, például sorozatokból, vagy filmekből. Szerintem a közízlés az pont olyan volt, mint most. Én is leginkább a Kisváros miatt kaptam rajongói leveleket, nem a Katona miatt.

Mit gondol az akkori és a mostani pályakezdő fiatalok helyzetéről?

Nagyon nagy különbséget látok. Azt gondolom, hogy a mai fiatal pályakezdőknek sokkal nehezebb dolguk van. Kevesebb a lehetőség, nem tudnak megismerkedni a filmezéssel, a tévézéssel, vagy a rádiózással, talán a szinkronizálás az egyetlen más műfaj a színházon kívül. Nekünk még volt olyan, hogy egy évben hét filmet is forgattunk, de ugye ma már ez sincs.

A kevés lehetőség ellenére, milyennek látja a mostani fiatalokat?

Nagyon jóban vagyok a fiatalokkal. Viszont kicsit bánt, hogy a hétköznapok kevésbé érdeklik őket, de erről az a légkör tehet, ami körül veszi őket. Ez az atmoszféra elvette tőlük azt a lelkesedést, ami annak idején a mi fiatalságukban megvolt, hogy „majd mi teszünk valamit egy nagy változásért!". Úgy érzem, hogy most a fiatalok egy kicsit eltompultak és közömbösek lettek a világgal szemben. Nagyon fontos lenne, hogy akarjanak változtatni és ehhez az is szükséges, hogy a kultúrát is komolyan vegyék, mert sajnos egyáltalán nem tartják fontosnak.

Sokan gondolkodnak arról, hogy inkább külföldön folytatják tovább az életüket. Menni vagy maradni?

Rájuk bízom a döntést. Ha színésznek szeretnének menni, akkor csakis kiváló nyelvtudással tudnak elhelyezkedni külföldön. Ki kell mondanom, nem igazán látom, hogy lenne jövőképük, és ez borzasztó. Az is szörnyű, hogy a mai világban színházakat zárnak be. Ha valamin nem akarunk együtt változtatni, semmi nem fog megmoccanni körülöttünk.

Sokat jártak a Katonával külföldön, megfordult valaha is Önben, hogy kint maradjon?

Bennem abszolút nem. Én nagyon jól éreztem magam a Katonában és itthon. Külföldön azt se tudták, hogy Magyarország egyáltalán létezik, de a Katona József Színházat ismerték, még Hong-Kongban és Ausztráliában is. Az ember erre büszke. Eszem ágába sem jutott kint maradni, de akkoriban egyik kollégámnak se. Most bizony azt hallom olyan kollégáimtól, akiknek elvileg jól megy a soruk, jó színházaknál vannak szerződtetve és jó szerepeket is játszanak, hogy a megélhetés miatt azon gondolkodnak, hogy elmenjenek-e az országból vagy inkább küszködjenek itthon, ez nagyon szomorú.

Alföldi Róbert azt nyilatkozta, hogy Ön a legnagyobb facebookos a társulatban...

A túrót... (nevet) Egyébként, amíg vártam magukat, addig is azt nézegettem. Az a baj, hogy én nem akarok senkit se megsérteni, ha valaki szeretne az ismerősöm lenni, én elfogadom. Már derékig járok az ismerősökben, volt egyszer olyan is, hogy egy kiskunhalasi CBA-s eladónő ismerősnek jelölt. Nem ismerem személyesen, de elfogadtam őt is. Minden nap legalább 30-40 új ismerős felkérés érkezik.

Mire használja még az internetet?

Azt szeretem nagyon, hogy most már nem kell minden újságot megvennem, simán el tudok olvasni mindent az interneten. Nem nagyon szoktam megosztani a dolgokat, csak néha írogatok vicces megjegyzéseket a barátaimnak.

Hallott már a Katona Ifjúsági programjáról?

Nem, de ha küldik a Facebook-oldalát, akkor likeolom!

Volt valami régi vágya, amit nagyon szeretett volna elérni?

Hogy megéljem a 70-et.

És most van valami cél?

A 72. Nincs semmi különös, szeretnék dolgozni, a barátaimmal és a családommal lenni.

Az unokájának mit tanácsolna a jövőre nézve?

Nem különösebben tanácsolnék neki semmit. Drukkolok neki, hogy jó országban nőjön fel, és hogy azt csinálhassa majd, amit szeretne. Bírja a gyűrődést.

Brozsek Niki, Pozsgai Dóra

A bejegyzés trackback címe:

https://katona.blog.hu/api/trackback/id/tr268429694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.