Sinkó László: “Büntetésből” odaadták a Katonát

2012. november 25. - drumlin

Sinkó Lászlóval, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 1994 között a Katona társulatának tagja volt. Szóba került többek közt a régi Nemzeti Színház, a 30 éves Katona, a külföldi turnék és az Übü király. Beszélgettünk Székely Gábor és Zsámbéki Gábor munkamódszereiről és arról is, hogy a színház az „nem bakter".

Hogyan kezdődött a Katona?

1982-ben a kulturális vezetés nem volt megelégedve a Nemzeti Színház műsorpolitikájával, az előadásokkal, meg Zsámbéki Gáborral, Székely Gáborral és Ascher Tamással. „Büntetésből" odaadták a Katonát, hogy tessék, csináljanak ott színházat! Amikor ezt mi színészek megtudtuk, mentek egyből a telefonok és a négyszemközti találkák. Aztán, egy szép májusi este, mint régen az illegalitásban a kommunisták, a „renitensek", a kívülállók, egyszer csak ez a 22-24 ember Zsámbéki lakásán összejött. A poén az volt az egészben, hogy nagyon sokan nem tudtunk egymásról. Hogy ő is, meg ő is, meg ő is jön. Félelmetes este volt, félelmetes találkozás, még most is beleborzongok.

Miben volt más a Katonában dolgozni a Nemzetihez képest?

A próba nem arról szólt, hogy tehetséges vagy-e, hanem hogy a színház tagja lettél. Megkaptad a szerepet, tehát jó színész vagy, tessék próbálni. Merni kellett nagyon rossznak is lenni. A lényeg az volt, hogy csinálj valamit.

Előtte én nem nagyon találtam a helyemet. A Katonában derült ki, hogy magamban, tőlük függetlenül, teljesen ugyanezt gondoltam a színházról. Amikor megpróbáltam a régi Nemzeti Színházban ennek hangot adni, akkor úgy néztek rám, mint egy hülyére. Már 38 éves voltam, és úgy éreztem, hogy barackot nyomnak a fejemre. De voltak páran, például Benedek Miklós, Szacsvay László, Végvári Tamás - aki sajnos azóta elhunyt -, akikkel hasonlóképp gondolkoztunk már ott is.

Volt feszültség a távozás(uk)ból?


Bizonyos személyek végtelen rosszindulattal azt hangoztatták, hogy „cserbenhagytuk" a Nemzeti Színházat. Sokan megorroltak személy szerint rám is. Valaki kérdezte tőlem, hogy „és van ennek valami perspektívája, ennek a Katona József Színháznak?", mondom legalább annyi, mint ennek a Nemzeti Színháznak, az én szememben.

Számomra a Nemzeti Színház egy cím. Annak a tartalma, az igényessége, az előadások minősége, az határozza meg a Nemzeti Színház rangját. Nem az elnevezése. Az ötvenes években, tizenvalahány éves kisfiúként jártam a régi Nemzeti Színházba, a Blaha Lujza térre, amit felrobbantottak. Ott a legkisebb szerepeket is óriási színészek játszották. Például Bihari József. Régi filmeken lehet még látni. Fivérem, Sinkovits Imre is ott kezdett a főiskola után. Játszott kis szerepet, és játszott a következő darabban főszerepet.

Ez aztán később a mi Katona József Színházunkban is megvalósult. Hollósi Fricivel például a Coriolanusban volt egy öt perces jelenetünk. Nem arra spuriztunk, hogy nyíltszíni tapsot kapjunk, de mindig kaptunk a jelenet végén. Cserhalmi játszotta Coriolanust, és akkor másnap ment Spiró Az imposztor című darabja, ahol Major és én játszottuk a két főszerepet, és Cserhalmi a harmadik felvonásban jött csak be, mint Gubernátor. Később, a vége felé, mikor '94-ben eljöttünk, akkor azért már kialakult egy kis hierarchia, de az óhatatlanul, minden színházban kialakul.
 
Gobbi Hilda és Major Tamás is a Gáborokkal tartott...

Igen, bírták a Gáborokat. Számomra fantasztikus élmény volt Gobbival a Füst Milán Boldogtalanokja. Ő játszotta az anyámat. Előtte én már játszottam a régi Nemzetiben Gobbival, és ismertem az agyát. Egy előadás után azt mondja a Székely, hogy „Hát ti meg vagytok őrülve. Teljesen hasonló lett a gesztusrendszeretek." De ez nem direkt volt. Nem kitaláltuk, hanem ösztönösen jött. Az ilyen dolgok miatt hiteles egy színház, meghallottuk egymást a színpadon, uram bocsá'.

A Boldogtalanok más szempontból is emlékezetes maradt a számomra. Amikor próbáltuk, negyvenéves voltam. Negyven éves koromban jöttem rá, hogy a sírásnak és a nevetésnek a helye az agyközpontban közvetlen egymás mellett van, és ezért van az, hogy bánatunkban röhögünk, vagy örömünkben sírunk. Rengeteg ilyen elem volt az előadásban. Ennek a határán, a sírás és a nevetés határán. Mindezt negyven éves koromban tudtam meg Székely Gábortól.

Volt olyan tárgy, vagy dolog, amit Ön adott hozzá egy előadáshoz?

Ötleteim voltak. Például az Übü királyban. Úgy készült, ahogy számomra az ideális színház készül. Elkezdtük a próbát, és nem volt semmi a színpadon, nem voltak jelmeztervek se. Nem tudtuk az elejét, hogy fog kezdődni, és nem tudtuk a végét, hogy fog befejeződni. Ez állati jó feszültséget ad az embernek, és még jobban megnyitja a fantáziát.
 
Ki kellett találnom valamit arra, hogy Übü miképp hívja össze gyűlésre a környezetét a haditerv kidolgozásához, a lengyelek agyonveréséhez. Csupa sablonos dolog után hirtelen beugrott, hogy gyerekkoromban bérházban laktunk, és volt ott egy házmester, aki, ha valamit ki akart hirdetni, akkor fogta a bádogvödrét és a wc-pumpát, és a végével elkezdte verni a vödröt. Akkor minden lakó kijött a folyosókra. A darabot 10 évig játszottuk. El van téve otthon a vödör, oválisra vertem kétszázharminc előadás alatt.
 
Az Übü nagy próbatétel volt, már reggelenként készültem az előadásra. Attól függött, hogy mit étkezem, hogy este milyen előadásom volt. Ha olyan, hogy fizikailag nagyon igénybe veszi az embert, sokat van a színpadon, akkor természetesen nehéz ételt nem. Az Übü királynál az első három vagy négy évben minden reggel lefutottam a Margitszigeten a kört, hogy fizikailag kondicionáljam magamat. Közben betettem a hangomat oda, ahol játszom. Mindenfelé elmentem a hangommal, az érthetőség határán belül természetesen. Jó néhány ember hülyének nézhetett, hogy ezt csinálom futás közben a szigeten.
 
Kivel dolgozott a legkönnyebben a három rendező közül?

Ezt nem lehet mérlegre tenni, mindegyikkel kiváló volt dolgozni. Osztályon felüli minősítést kap nálam mind a három.

Meg tudna fogalmazni valami konkrét különbséget Székely, Zsámbéki és Ascher munkamódszerében? Miben mások?

Zsámbéki például nem tartott hosszú megbeszéléseket, hanem csak egy-egy mondatot mondott. Amikor Ács János rendezte a Lulut és Udvaros Dorottya játszotta a címszerepet, én pedig az egyik férjet, egy alkalommal Zsámbéki odajött hozzám, és csak ennyit mondott: "Ez a pasas már nagyon sok vért látott, különben nagyon jó, szevasz". Ez telibe talált. Egy instrukció. Végiggondoltam az összes jelenetemet, és egy picit ebből a szempontból odébb raktam mindent.

Ezzel szemben Székely megbeszélései mondjuk tízkor kezdődtek és olyan éjjel egyig tartottak. Ascher is hosszú megbeszéléseket tartott. Azzal a különbséggel, hogy nála legszívesebben a többi darab megbeszélésére is bementünk volna, mert úgy tudott instruálni, és úgy tudott leutánozni, csak úgy finoman, hogy meghaltunk a röhögéstől, és nem sértődtünk meg. Pontosan értettük, hogy mit akar.

Volt még egy nagyon fontos dolog. Kialakult egy nyelvezetünk. Például: azt hiszem, hogy ezt Székely Gábor használta először (bár talán Zsámbéki is), hogy: „Jó, jó, odáig ez jó, ezt vidd, vidd, vidd, jó, jó, ne engedd el, ne engedd el, fogd, a tiéd, fogjad, ne engedd el, jó, és akkor most szépen a végét edd meg." Ami annyit jelent, hogy a végére szét kellett esnie a szövegnek.

Zsámbéki mindig nagyon háklis volt arra, hogy minél előbb próbáljunk ki mindent. Kerüljön be minden a színpadra, mert történhet bármi. Legyen próbaruhád, mert nem tudhatod, milyen fizikai helyzetbe kerülhetsz. Emlékszem, Lavónia volt a kép neve az Übü királyban, ahol havat akart csinálni a színpadon. Nem átallotta behívni a tűzoltóságot egy próbára, hogy befújják a tűzoltó habot. Bokáig jártunk ebben a trutymóban, és emlékszem Hollósi Frici kétségbe is esett, tönkrement a vadonatúj tornacipője. Aztán Zsámbéki lemondott a hóról, mert nem lehet utána elég gyorsan és jól eltüntetni. De kipróbálta.

Szokták mondani, hogy a Katona előadásai mindig egyfajta kikacsintással jártak.

Nem üzentünk az előadásokkal. Ezt a kifejezést gyűlöltem előtte is, magamtól is. Még én találtam ki azt a hasonlatot, hogy „az előadás az nem bakter". Persze olyan időszakban éltünk 1982 és '89 között, abban a 8 évben, hogy bizony nagyon burkolt politikai áthallásokkal volt tele minden. Aztán jött a rendszerváltás, és jött az, hogy miről szóljon a színház, milyen irányba menjen. De nem volt probléma, mert minőségiek voltak az előadások.

Visszatérve még arra, hogy mennyiben volt más. Tényleg segítettük egymást a színpadon. Nem voltak sztárallűrök. Előfordultak véres viták. Szóval nehogy azt képzeljétek, hogy rózsaszín fellegekben járó, jótékony célú angyalkák próbálkoztak ott valami színjátszással. Nem. Ölre menő viták is voltak, nagy konfliktusok, hogyne. Ez azzal jár. Azzal, hogy mersz. Mindenféleképpen.

Mindegyik előadásnak nagy sikere volt?
 
Ez a nagy kísérletező kedv, a bátorság, magában hordozott bukásokat is természetesen, amikről nem szól a fáma. Például volt A három testőr, a Kár, hogy kurva. Ezek nem értek meg sok előadást. De a pár „bukás" mellett olyan erős előadások voltak, hogy tódult a közönség.

Amikor bementem a Katona színpadára (én nem szoktam nézni a nézőket, nem nagyon merem), és véletlenül elkalandoztam, láttam, hogy a fal is nézőfejekből áll oldalt. Valami elképesztő élmény volt, hihetetlen.

Lényeges volt az is, hogy az ember végig e mellett a három nagyon erős, nagy tehetségű ember mellett önálló alkotónak érezte magát. Tehát nem érezte azt, hogy le akarják nyomni a fejét a víz alá és most az lesz, amit én akarok! Nem, partnerek voltak. Annak idején is, amikor még főiskolás voltam, a felrobbantott Nemzeti Színházba bejártunk próbát nézni, voltak olyan megbeszélések, hogy a főszereplőknek, a nagy művészeknek mondták, hogy ti menjetek haza, majd este bemegyek az öltözőbe és elmondom, milyen voltál. Mindezt azért, hogy a kis szereplők, a főiskolások, meg a stúdiósok ne hallják, hogy a nagy bölény hol miért volt rossz, vagy miért nem csinált valamit jól. Hát ez micsoda szellem? Hát hazug, ócska, vacak, kidobni való!

Sok előadásuk bejárta a világot. Hogyan emlékszik vissza az utazásokra?

Az utazásoknál emlékszem, hogy Vallai Péter mindig megkérdezte, mikor utazunk. Kérdeztem tőle, miért érdekli, azt mondta azért, mert akkor többünket hívnak a rádióba. (nevet)

A Három nővért külföldön tolmácsberendezéssel játszottuk, tehát fülhallgatóval. A Revizort is. A latin országokban, Olaszországokban, Spanyolországban nem kértünk tolmácsberendezést, mert ismerték a darabot. Az előadás annyira expresszív volt (én sajnáltam is, mert egy csomó szövegpoénom nem ülhetett), hogy nem reagáltak másképp, sőt. Az egész légkörét vették és a végén tomboltak.




Határozottan emlékszem azonban, hogy a legnagyobb sikere a darab jellegéből adódóan mindig az Übü királynak volt. Nekem megadatott, büszke is vagyok rá, hogy amikor előadás után Barcelonában kimentem a Ramblas-ra, százötven katalán kiáltotta nekem: „Übü brávisszimó, brávisszimó!" és végigsétáltam a kiülős teraszok között, integettek, meghívtak italra.

Miért ment el a Katonából?

'94-ben többen azért mentünk el, mert '89-ben, mai napig kideríthetetlen okokból Székely Gábor elhagyta a Katonát, találgatások vannak csupán. Mikor '94-ben megtudtam, hogy megkapja az Új Színházat, akkor én mondtam Zsámbékinak, hogy szívesen elmennék, kíváncsi vagyok, külön milyen színházat csinál Székely. Akkor ő kicsit megsértődött, de aztán ez elmúlt, nem lett ebből tartós konfliktus, ahhoz európaibb ember a Zsámbéki. Nagyon sokan, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya, Csomós Mari eljöttünk. Ott is ezt a színházi módszert használtuk, és máig kideríthetetlen okból 3 év után elvették Székely Gábortól az Új Színházat. Állítólag Broadway-t akartak csinálni abból a részből, amiből ugye nem lett semmi. Nem tudni, hogy mi volt mögötte.
 
Múltkor voltam bent hátul a Katonában, hát eltévedtem. Ott is minden megváltozott, a büfé tájéka. Szemben a Kun Vilivel öltöztem, most a helyemen Haumann Péter öltözik, azt hiszem, jobb szomszédom Básti Juli volt. Az édesapjával, Básti Lajossal is sokat dolgoztam együtt. Lajos állandóan nyitogatta az ablakot, nem volt még légkondicionálás, a WC-ben lévő billenő ablakot kitámasztatta, és így csinált kereszthuzatot, mert mindig melege volt. Juli állandóan kikapcsoltatta a légkondicionálót, és meg kellett fulladni, egymás mellett volt az öltözőnk, egy légkondin voltunk. Kidolgoztunk az öltöztetőnőjével egy titkos tervet, hogy amikor Juli lemegy a színpadra azonnal bekapcsolja, és amikor jön föl (már tudta előre, hogy mikor) akkor pedig kikapcsolja. Megpróbált az ember tapintatos lenni. (nevet)

 
Készítette: Mező Bori és Zahovai Fanni
Fotó: Brozsek Niki
Az interjú a Katona József Színház Ifjúsági programjának keretében jött létre.
www.katonablog.hu


A bejegyzés trackback címe:

https://katona.blog.hu/api/trackback/id/tr288429686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.