„Uram, jöjjön ki, telefonja van!” – Interjú Horváth Györgyivel

2012. december 06. - drumlin

Horváth Györgyivel beszélgettünk, aki a Katona indulásától, A manó bemutatója óta fogadja a Katona közönségét. Elmondta, hogyan került a színházhoz, mesélt az akkori és a mostani nézők szokásairól, Ascher Tamás és a közönségszervezés különös viszonyáról, és még egy finn vendégjáték alatt történt érdekes esetről is beszámolt.

Mit csináltál, mielőtt a Katonához kerültél?

Huszonegy éves koromban léptem át a Nemzeti Színház küszöbét, mint fiatal zenész. Spanyol gitáron játszottam. Akkor kerültem oda, mikor a Vérnászhoz gitárost kerestek, és egészen addig ott gitároztam, amíg férjhez nem mentem, akkor abbahagytam. Nyolcvanegyben fölújították a Katonát, akkor még a Nemzeti Színházhoz tartozott, és szóltak, hogy kéne egy nézőtéri felügyelő. Mondtam, hogy én életemben nem csináltam ilyet, mindig csak hátul dolgoztam, sohasem az emberek között. Szirtes Ádám felesége, Margit szintén a Nemzeti Színházban volt nézőtéri felügyelő. Jóban voltunk, miután a férjem (Horváth József) szintén színész volt és jó barátságban volt Ádámmal, akkor Margit azt mondta, „vállald már el, ketten leszünk, te ott, én itt”. Így kezdődött az egész. Nézőtéri felügyelő lettem, és amikor a két Gábor megkapta a Katonát, akkor én itt maradtam, és a férjem is ide jött.

Hogyan néz ki egy munkanapod a Katonában?

Mikor a lányaim elrendeződtek, hogy ki lesz ruhatárban, ki lesz ültető, ki beengedő, akkor én azt mondom, hogy nyitunk. Kinyitják az ajtókat, bejönnek a nézők, és amikor elkezdődik az előadás, lekönyvelem, hogy mennyi műsorfüzet fogyott el, mennyi van még, hát ez a dolgom. Az a fontos, hogy a gyerekeim megérkezzenek, és minden rendben menjen.

A gyerekeid a jegyszedő fiatalok?

Igen, bár lassan az unokáim. Fontos, hogy fiatalok dolgozzanak a nézőtéren.  Az én lányaim bölcsészkarra, jogra, képzőművészetire járnak, több nyelven beszélnek, ismerik a darabokat. Tudnak beszélgetni akár a külföldiekkel is.

Mennyi igaz abból, amit a nézőtömegekről regélnek?

Fantasztikus tömegek voltak, állandóan tele volt a színház. Először még nem volt állójegy, aztán kitaláltuk, de korlátlanul azt sem adhattunk ki. Megesett, hogy négyszázon fölül voltak bent, pedig háromszázhatvan-valamennyi ülőhely van. Emberek lógtak a csillárról is. A ruhatárból tudom, hogy ennyien voltak, de még hányan jöttek be, akik le sem adták a kabátjukat...

Megnézed az előadásokat?

Mindig, mindent megnézek. Megnézem a főpróbát. A bemutatót nem szoktam látni, nekem fogadnom kell a nézőket, annyi embert ismerek már, akik régóta járnak ide, vagy színházi emberek, mindenkit üdvözlök egy-két szóval. Aztán amikor megy a darab, be-beszaladgálok jelenetekhez, amiket szeretek. Bemegyek, oldalt megállok és megnézem. Amikor vége van a jelenetnek, szépen kiosonok. A Három nővérben, amikor Csebutikin részegen előkerül, azt mindig megnéztem. A férjem játszotta a szerepet, arra mindig bementem és végig sírtam.  

Sikeresen működnek a közönségtalálkozók is?

Hogyne. Nemcsak ott maradnak előadás után, hanem néhányan direkt csak arra jönnek be. Az is jó, hogy veletek foglalkoznak és megbeszélitek a darabokat.

El szokták neked mondani a nézők a véleményüket?

Nem, engem akkor keresnek, ha fáznak, melegük van, nem működik a légkondi vagy működik a légkondi. Esetleg ha leszakadt a szék.

Leszakadt a szék?

Hogyne, az első években állandóan leszakadtak a székek.

Milyen volt a közönség összetétele?

Értelmiségi közönség volt, középosztály. Nem volt annyi gyerek, mint most ti vagytok. Egyre fiatalodik az egész színház. Akkor főleg a Stílusgyakorlatokra jöttek, meg az Übüre. Jött a fiatalság, az ELTE-ről, más egyetemekről, és kérték, hogy Györgyi néni tessék beengedni. Mondom, gyerekek, nem fértek be. Nem baj, meghúzzuk magunkat. Jó, rendben van.  Azóta is vannak, akik visszajárnak, már tanárok, közgazdászok jönnek, és megkeresnek.
Minden este jött egy tűzoltótiszt is, akkor létezett olyan, hogy rendőri, tűzoltói, rendezői és orvosi hely, nekik mind megvolt a helyük a nézőtéren. Úgy kezdődött a nap, hogy jött egy tűzoltó és körülnézett. Mikor megérkezett a felettese is, odament hozzá, szalutált; „Jelentem, fölvonultam!” - jelentette, hogy minden rendben. Akkor még volt külön vészkijárat, ami most le van zárva. A nézőtérről le lehetett jutni a bútorraktárba, és onnan ki a Haris közbe. Rettentő veszélyes volt szerintem, mert a tömegnek lépcsőkön kellett volna tolongania. Ezért mindig nyitva kellett hagyni a Haris felé az ajtót, de ha kinyitottam, a szemfüles nézők bejöttek, különösen az Übü királyra. Úgyhogy le kellett menni, kinyitni, és amikor a tűzoltó körbejárt, akkor gyorsan becsukni. Végül a fővárosi tűzoltó parancsnok azt mondta, hogy tulajdonképpen elég vészkijáratnak a négy üvegajtó, ahogy bejövünk, ott ki kell jutnia a nézőknek. Leszedettem a vészkijárat táblát, és bezártuk azt az ajtót. Most már tűzoltót sem küldenek, úgyhogy megvagyunk békességben.

Azt hallottam, hogy egy finn vendégelőadás alatt gondod akadt egy nézővel...

Az ötödik sor középén fölugrott egy ember, és fölment a színpadra. Odament a színészek mellé, ott álldogált. Tele volt a színpad vodkás üvegekkel, ez volt a díszlet. Olyan ügyesen, hogy egy üveget se rúgott föl, hátra ment a színpad végébe és leült szembe a nézőkkel. Erős Tamás, a színpadmester, integetett neki, hogy jöjjön ki. Kijött, és azt mondta: „De jó, hogy kihívott, szerintem delírium van rajtam, háttal vannak a színészek, és nem értek egy szót se.” Természetes, hogy nem értette, finnül beszéltek a darabban és szinkrontolmács segítette a nézőket. Előrehozták hozzám, hogy őrizzem az őrültet, beszélgettem vele, elmondta, hogy elvonókúrán volt, aztán békésen elment. Később többször jött még a színházba. Azt hitték, mindenki azt hitte, hogy az az ember a darabhoz tartozik. Puskás Tamás is bent ült, nézte az előadást. Puskás kijött és gratulált, hogy milyen jó volt.

Volt egyéb probléma a nézőkkel?

A Catullus alatt jött az üzenet, hogy csináljak valamit, mert a nézőtéri jobbon valaki állandóan bekiabál. Nem tudom, hogy jutott ilyen hülyeség az eszembe, de odamentem és azt mondtam; „Uram, jöjjön ki, telefonja van!”. És kijött! Vajdai Vili rohant le, hogy ő most megnézi ezt az embert. Ki ez, aki kijött erre? Aztán elvitték és beszélgettek vele. Ennyi az egész történet, de hogy jutott eszembe, hogy „Uram, jöjjön ki, telefonja van!”, nem tudom.

Most már fegyelmezettebbek a nézők?

Mások. Most azzal kell küzdeni, hogy ne vigyenek be ennivalót, ne kempingezzenek a nézőtéren. A szünetben előveszik a táskából a szendvicset, megeszik. Víz mindenkinél van. Régebben nem volt divat, hogy az ember vizes flaskákkal sétáljon. Most más a közönség, ez már egy más világ.

Amikor hatalmas tömegek jöttek, volt probléma abból, hogy valaki nem mehetett be?

Most is van, egyre rosszabb. Ha valakit nem engedek be, mert elkésik, gyakran követeli, hogy adjam vissza a jegy árát. Most inkább a pénzről szól. Ha lenne egy erkély, vagy páholy, csendben beengedhetném őket, de itt nincs.

Hogyan változtak a közönség igényei?

Hosszú darab már nem igazán kell a közönségnek. Vagy egyrészes a darab és tart háromnegyed kilencig, vagy mondjuk negyed tíz, fél tízig két részben. Azt elviselik. Nehéz este hazajutni, és nem is biztonságos, az idősek már nem jönnek be késői előadásra Budakesziről vagy Lőrincről. Félnek hazamenni. Ezért szervez a Katona délutáni, nyugdíjas előadásokat, és akkor bizony jönnek és örömmel nézik. Majdnem minden darabot délután is játszunk. Ez egy gesztus a közönség felé. A fiatalok jönnek, mennek, nem félnek. Az idősek már félnek. Én nem félek, pedig fönt lakom a Sashegyen. Huszonegy évesen, ötvenhétben kezdtem el lejárni, hát ötvenhétben se volt éppenséggel olyan biztonságos az egész dolog.

Ascher Tamás gyakran maga végzi a munkátokat.

A mai napig néha körbejár a nézőtéren, hogy csönd legyen. Ő csinálja a legnagyobb zajt, csikorog a cipője, megszólal a telefonja. Ilyenkor én is szoktam neki mondani, hogy Cssss!  Mi nézőtériek, volt, hogy zokniban jártunk, jobb a békesség.

Egyszer előadás közben Ascher beült a lépcsőre. A tűzoltótiszt nem tudta, ki ő. Ascher soha nem öltözött ki, a zakója lógott rajta. Kijött hozzám a tiszt, hogy valaki beült a lépcsőre, küldjem ki. Mondom, hát azt nem tehetem, mert főrendező. „Ez?” „Igen, ő Ascher Tamás, nem küldhetem ki, ha bejön megnézni a saját előadását.”  De a tűzoltó elkezdett hangoskodni, hogy azonnal vigyem ki. Aschernak borzasztó éles füle van, a neszt is meghallja. Kijött, és rászólt a tűzoltóra. Szóváltás kerekedett, végül olyan hangosan beszéltek, hogy kértem, uraim, most már fejezzék be, mert tényleg behallatszik.

Az esernyő szintén egy örök probléma, hogy megjelöljék, kié, és vizes lesz tőle minden. Egy ruhatáros néni, Annuska az előadás alatt kint rendezgette az esernyőket, mert néha a nézők borravalót adnak, hogy készítse ki nekik. Ascher kijött, kifigyelte és azt mondta, hogy itt zajongtak, és maga volt.  Annuska erre „Hogy én? Hát én nem”. „De igen, ezzel az ernyővel.” Annuska néni ránézett és azt mondta, „Nem ezzel, azzal”. Ő szigorú rendet tart, és tökéletesen igaza van, csak nagyon nehéz. Mit csináljunk egy nézővel, aki tűsarkú cipőben jön, elkésik, ezért nem engedhetjük be, de ott kopog az előtérben?

Az a jó közönség...

Aki csendben megy ki. Akit megfog az előadás és csendben megy ki.

Van valami, ami hiányzik a régi Katonából?

A fiatalságom.  Nem hiányzik semmi. Az egy más színház volt, más volt a hangulata.

Jól gondolom, hogy minden estéd a Katonában töltöd?

Nem volt szabadnapom, egyedül voltam. Most már itt van Sisa Judit, ketten csináljuk. Egyik héten ő van, a másik héten én. Ebben az évben hetvenhat éves leszek, egy kis pihenés nem árt.

De még dolgozol tovább?

Nem tudok meglenni nélküle. Hiányozna, huszonéves korom óta minden csak a színházról szól. Ahány előadás volt, én mindig itt voltam. Az első időkben szombaton és vasárnap délután is volt előadás, tehát a hétvégéket én itt töltöttem, a lányom is állandóan itt lógott.

Hogyan született a Kamra?

Amikor megnéztük a helyszínt, még létrákon kellett lemenni. Az mondták, a kisebb daraboknak ad majd helyet. Erre az első bemutatót, a Katharina Blum elvesztett tisztességét, Ascher rendezte millió szereplővel...

A Kamrában nem dolgozol?

Nem lehet, egyszerre két helyen nem lehet az ember, de azért mindent megnézek ott is, ha szabad estém van, vagy a főpróbát. Azért tudni kell mindenről, mert ha kérdeznek az embertől, akkor tudni kell válaszolni.

És kérdeznek?

Van, amikor megkérdezik „Ki játszik benne?”,  „Meddig tart?”, ilyenek. És akkor mindig azt mondom, hogy nekem tetszett, tessék megnézni.

Készítette: Bagdi Sára, Sztripszky Hanna
Az interjú a Katona József Színház Ifjúsági programjának keretében jött létre.

A bejegyzés trackback címe:

https://katona.blog.hu/api/trackback/id/tr958429682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.