Kovács D. Dániel: Tudunk, akarunk-e közösen határozni és cselekedni?

2013. december 09. - Csikós Kornélia

Robert Merle regénye, az Üvegfal mögött szokatlan térben játszódik: a színpadról iskolai tantermekbe került, ahol a diákok aktivitására is számítanak a színészek. A darab aktualitásáról és a darab alakulásáról a rendezőt, Kovács D. Dánielt, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatóját kérdeztük.

           

Mi volt az elképzelésed, amikor eldöntötted, hogy egy tanterembe helyezed a darabot?

Maga a téma, a diáklázadások és a fiatalság összefogása e felé a közeg felé kell, hogy irányuljon: beszélgethetünk erről elemzőkkel, a témakör nagy tudóival.. Mi is egyfajta kíváncsisággal álltunk ehhez az egészhez: a diákság hogyan szólal meg, illetve hogyan lép párbeszédbe egy ilyen téma felvetése kapcsán. Én azt hiszem, egy otthonos, jobban belakott közeg könnyebben tudja elindítani a kommunikációt. A megszokott módot, amikor az ember elmegy egy színházba, ahol a sötét nézőtéren ül, s megszokta az évek hosszú során, hogy passzív befogadóként lehet mozizni – azt hiszem, ezt könnyebb megtörni, ha az ember egy otthonos közegben szólalhat meg.

Van egy kiválasztott korosztály, akiknek szánod az előadást, vagy kiterjesztenéd a felnőttekre is?

Alapvetően én a 15-16 éves fiatalokra és a náluk idősebb korosztályra koncentráltam, mint célközönség: keressük azokat a gimnáziumokat, ahol nyitottak erre a darabra. Ezen kívül már az ELTE-vel is folynak a tárgyalások arról, hogy egy szemináriumi teremben hogyan lehetne megtartani az előadást: ez az egyetemeken kifejezetten érdekes téma lehet. Az emberek hajlamosak az egyetemistákat úgy kezelni, mint teljesen autonóm, felnőtt embereket. Én viszont úgy gondolom, pont ugyanannyira éreztem magam autonómnak 11. osztályban, mint első éves egyetemista koromban.

A darab végén kicsit irányítottnak érződik, ahogyan kérdeznek a színészek a diákoktól: van egy végcél, egy bizonyos konklúzió, amit vártok a fiataloktól, vagy teljesen a fantáziájukra bízzátok és ahány megbeszélés, annyi befejezés?

Amire mi kíváncsiak vagyunk, az leginkább az, hogy tud-e közösen dönteni egy ilyen társaság. Nincs egy-egy konkrét válasz, amit várunk, eddig mindig más volt a végső megállapodás. A tét az, hogy egy osztályközösség, vagy a darab részévé váló, egy teremben tartózkodó kb. 30-40 ember vajon tud és akar-e bármit közösen csinálni, elhatározni. Van egy-két olyanfajta irányított kérdés, ahol annak a határán táncolunk, hol mond megálljt a befogadó vagy a néző: „Ez már sok, nem hagyom, hogy te, mint színész irányíts engem, mert túlzol.” Ugyanúgy egyfajta autoritással való szembeszállás, vagy annak a pedzegetése, ahogyan a darab történetében a diákság kiáll a kollégium autonomitása mellett. Ezek a picit agitatív kérdések részét képezik annak a retorikának, amivel előbb-utóbb mindenki találkozik az életben és azt hiszem, jó ezeket olyan „laboratóriumi” körülmények között kipróbálni, mint milyen egy osztályterem.

A karakterek megformálásába mennyire szóltál bele?

Nehéz erre válaszolni, mert ez egy nagyon jó közös munkának a végeredménye. Sokat segített az alapanyag, Robert Merle regényének a figurái – próbáltam őket minél közelebb hozni saját magunkhoz, vagy ahhoz, amilyen habitussal gondolkodunk ezekről a figurákról. Nyilvánvalóan belecsúszik sok elrajzolás. Rengeteget improvizáltunk és annak során találtuk meg, mi működőképes és lendíti előre az előadás kialakulását, vagy mi hátráltatta azt: ha ilyet éreztünk, akkor azt szemrebbenés nélkül húztuk, vagy írtuk át. Folyamatosan organikusan alakul ez a darab: egy-egy ilyen tapasztalat, mint a nyílt próba is sokszor megmutatja azt, hogy merrefelé lehet csavarni a szándékokat, indokokat.

Egyetemi tüntetések, megmozdulások – személyesen átélted a közelmúltban itthon történt eseményeket és bele is építetted az előadásba? Vagy barátok élménybeszámolóiból merítettél?

Nekem is van személyes tapasztalatom és rengeteg ismerősömnek is. Azt hiszem, most Magyarországon nehéz is e mellett a téma mellett elmenni diákként, mindenkinek van valamilyen személyes kapcsolódása a dologhoz. Ettől függetlenül mi próbáltunk aránylag független módon dolgozni – aktuális a téma, de nem konkrétan a HAHA vagy a MUHAHA felszólalásai azok, melyek elindították azt a gondolkodást, melynek eredményeként megszületett ez az előadás. Egész Európában érzékelhető egyfajta felébredés: kinyílt a csipánk és elkezdtek ezek a különböző szervezetek összefogni, vagy egymás elleni dolgozni. Jó elmerülni ennek a folyamatnak a hogyanjaiban és miértjeiben.
 
szöveg: Csikós Kornélia
fotó: Dömölky Dániel



A bejegyzés trackback címe:

https://katona.blog.hu/api/trackback/id/tr278429578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.