Mészáros Blanka, a Színművészeti Egyetem végzős hallgatója vette át Tenki Réka szerepét A mizantrópban, idei bemutatóink közül pedig a Petra von Kantban és a Faustban kapott szerepet. Blankát a színészi pálya elkezdéséről, a Katonás élményeiről és a gyakorlóév utáni terveiről kérdeztem.

- Miért választottad a színészi pályát?
- Gyerekkorom óta azt éreztem, hogy színésznő szeretnék lenni, noha a környezetemben mindenki azt mondta, hogy a Színművészetire nagyon nehéz bekerülni. Ettől egy kicsit meg is ijedtem és helyette kitaláltam, hogy inkább az orvosi pályát választom, és agysebész leszek!

Jellemző rám, hogy mindig olyan feladatokat állítok magam elé, amik nagy kihívást jelentenek nekem. Ezért évekig készültem a felvételire, az érettségi évében viszont úgy döntöttem, mégsem jelentkezem, mert úgy éreztem, engem biztosan nem fognak felvenni. Anyukám töltötte ki helyettem a felvételi papírokat és csak akkor tudtam meg a dolgot, amikor közölte: most megyünk a Színműre felvételizni! Az első rostán – ahova Anya elkísért – régi versfonatokat (többek között Ady, József Attila és Dsida Jenő munkáit) és a közéjük szőtt gondolatokat adtam elő a felvételin. A második rosta után nem vártam meg az eredményhirdetést, Anyával hazaindultunk, a vonaton ültünk már, amikor felhívtak bennünket, hogy továbbjutottam az utolsó rostára. Amikor megtudtam, hogy felvettek, két napig sírtam – de több időm már nem jutott rá, mert készülnöm kellett a magyar emelt szintű érettségire.

 

- Most a Katonában töltöd a gyakorlóévedet: hogyan kerültél ide?
- Sokan foglalkoznak velünk az egyetem alatt, szerencsénk volt Novák Eszterhez, Zsótér Sándorhoz, Horváth Csabához és Méhes Lászlóhoz. Biztosan láttak is játszani előadásokban – a Hamletben, a Diótörőben vagy a Vérnászban. Lehetőségeket kapunk a negyedév során és eldönthetjük, hol szeretnénk kipróbálni magunkat. Mivel sem Ascher Tamás, sem Máté Gábor, sem Zsámbéki Gábor nem tanított engem, illetve a Katona előadásait mindig érdeklődve néztem, úgy döntöttem, ide szeretnék jönni gyakorlatra. Egyetemistaként azt tartom ideálisnak, hogy megfigyelőként lehetek jelen – ismerkedem a darab megszületésének folyamatával, ilyenkor a színházi élet összetettségére vonatkozó játékszabályokat is meg kell tanulni.

- A mizantrópban Éliante szerepét vetted át Tenki Rékától. Miként alakult ez így és hogy érezted magad a próbák alatt? Mennyire volt könnyű átvenni ezt a szerepet?
- Máté Gábor hívott fel még nyár elején, hogy szeretné, ha átvenném ezt a szerepet az előadásban. Nagyon megörültem neki, mert szeretem A mizantrópot, és az egyetemen Kiss Csabával foglalkoztunk vele. Az külön jó dolog, hogy Zsámbéki tanár úrral – hiába tanít az egyetemen, nem találkoztunk sohasem – végre együtt dolgozhattam. Közel is áll hozzám ez a szerep, és igyekeztem  alaposan felkészülni – felvételről megnéztem az előadást és megfigyeltem, Réka hogyan mozog, hova áll…stb. Nem őt akartam lemásolni, de támpontot adott például ahhoz, hogy amit mondott, miért úgy mondta – segített abban, hogy miként játsszak.  A beugró próba előtt Tiwald Gyurival, a rendezőasszisztenssel is találkoztunk és beszéltünk a darabról – mit is akar mondani pontosan és milyen ez a sokoldalú női szerep.

Az előadás alatt rettentően izgultam, ezért nem tudtam annyira „jelenidejűleg” ott lenni, de közben tudtam, hogy az az érdekes vibrálás, amit érez az ember a színpadon, energiát és nyitottságot ad nekem. Próbáltam hozzátenni azokat a dolgokat, amiket kitaláltam és azokat, amiket Zsámbéki tanár úrtól feladatként kaptam.

- Mennyire tudsz „kezdőként” a nézőkre, a reakciókra figyelni? Inkább magadra koncentrálsz, vagy tudsz a nézőkre is és magadra is?
- Amikor másodszor játszottuk A mizantrópot, már jobban éreztem magam. Akkor sok fiatal ült a nézőtéren, talán ezért is. Mindenképpen van egyfajta kapcsolat, a nevetéseket vagy az egyéb reakciókat nem lehet kikerülni, okvetlenül hat az emberre. Mondjuk Éliante szerepe különleges ilyen szempontból: nem közvetlenül a nézők felé irányulnak a reakciói és a gondolatai, hanem elsősorban a többi szereplőnek szólnak, és rajtuk keresztül vetülnek ki a nézőkhöz. Szóval érzem a reakciókat természetesen, de kezdőként nem tudok annyira odafigyelni rájuk (és nem is tudom, hogy mennyire kell érezni őket), inkább minél nyitottabban próbálok a színpadon létezni.

Úgy gondolom, hogy a feszültség és az izgalmi állapot lehet jó is rossz is: az, hogy valamit mondani akarsz este és elképzelted előre annak a mikéntjét, az remek dolog, de fontos, hogy ne legyen ez egy egész napon át tartó görcs. Nem szabad túlpörgetned magadban ezt a mondanivalót, mert mire eljutsz este odáig, hogy el is mondd, addigra kiég!
 

- A Petra von Kant az első premiered a Katonában – hogy élted meg a próbafolyamatot?
- Ennél a darabnál  az utolsó két hétben tudtam csak bekapcsolódni. Szenzációsan éreztem magam, mert a lányok mind kíváncsiak voltak rám. Egy percig sem éreztem, hogy görcsölnöm kellene, vagy azt, hogy meg kell felelnem valakinek. Jól kijöttünk a kezdetektől fogva és jól fogadtak engem és azokat a dolgokat, amiket természetemnél fogva magammal hozok. Amikor csak lehetett, bent voltam és figyeltem a lányokat, hogyan próbálnak. Székely Krisztával, a rendezővel dolgoztunk már együtt korábban, amikor másodéves voltam, készítettünk egy Trash-vizsgát és nagyon örültem, hogy újra lesz alkalom vele dolgozni.

- A Faust bemutatójában is szerepet kaptál: milyen érzésekkel várod ezt a próbaidőszakot?
- Boldogsággal tölt el. Elolvastam az első részt és egyrészt szórakoztatónak találom, másrészt nagyjából értem, hogy miről beszélnek a karakterek. Azt még el sem tudom képzelni, hogyan zajlik majd a próba, de annak már most örülök, hogy ilyen szerepet kaptam: egy fiatal lány, aki szerelmes, annál nem sok jobb van a világon. Izgatott vagyok és kihívásnak érzem, mert kíváncsi vagyok, hogy tudok és merek-e elég nyitott és szabad lenni.

- Mennyire foglalkoztat a gondolat, hogy a gyakorlatod után leszerződj majd a Katonához?
- Úgy érzem,  jól döntöttem, hogy a Katonába jöttem, de annyira sok dologgal vagyok elfoglalva, hogy eddig el sem gondolkoztam azon,  mi lesz velem egy év múlva.

Az biztos, hogy szeretnék társulati tag lenni, mert másokkal ellentétben, akiket a szabadúszó életforma vonz, én fontosnak tartom azt a családias jelleget egy színház életében, amit egy társulat nyújthat. Nagyon jó dolog e mellett még egy-két dolgot csinálni, máshol is játszani, de fontos, hogy az ember találjon magának egy helyet: ahol neked is jó és ahol kellesz is.

Csikós Kornélia