„Minden ízében tökéletes”, „elképesztő, hátborzongató visszatérés” – írta az angol sajtó a Hóhérok londoni premierje után. A darab március 18-i budapesti bemutatója előtt átfutottuk írója, az Oscar-díjas Martin McDonagh nem mindennapi életművét.

A Hóhérok története és fogadtatása

1965-ben Nagy-Britannia óriási lépést tett a modern, civilizált társadalom felé: eltörölték a halálbüntetést. Az észak-nyugati iparváros, Oldham egyik kocsmatulajdonosának öröme azonban nem felhőtlen: Harry Wade néhány napja még Anglia második legjobb hóhéra volt – bosszantó tény. Harry kocsmája mágnesként vonzza a furcsa alakokat: az ex-hóhér először egy újságírónak önti ki a lelkét, majd amikor a lánya hirtelen eltűnik, egy gyanús londoni fiatalembert szemel ki magának, aki talán bosszút forral ellene.

A Hóhérok az ír származású Martin McDonagh legújabb, nyolcadik színdarabja, amelyet 2015-ben mutattak be Londonban. McDonagh 12 év után tért vissza az angol fővárosba, a 2003-ban bemutatott A párnaember óta ugyanis csak egy darabbal jelentkezett, a 2010-es A nagy kézrablás premierjét viszont a Broadway-n tartották.

Az író első Angliában játszódó darabját a két legnagyobb brit napilap, a Guardian és a Telegraph egyaránt maximális pontszámmal értékelte, és míg előbbi szerint a Hóhérok „elképesztő, hátborzongató visszatérés” McDonagh-tól, addig az utóbbi „minden ízében tökéletesnek” nevezte azt, és kikiáltotta a 2015-ös év legjobb új színdarabjának. Ezzel nem volt egyedül a Telegraph, hiszen a brit színjátszás legrangosabb díjátadóján, a Laurence Olivier Awards gáláján két elismerést is begyűjtött a Hóhérok: a legjobb díszlettervezés mellett a legjobb új színdarab díját is McDonagh alkotása vihette haza.

A két filmjével (Erőszakik, A hét pszichopata és a si-cu) már az amerikai filmgyártásban is nagy névnek számító McDonagh új darabja a hollywoodi újságok figyelmét is felkeltette: a két legfontosabb szaklap, a Variety és a Hollywood Reporter is Londonba látogatott a premierre. A Variety szerint a Hóhérok egy „nagyszerű komikus thriller, sziporkázó párbeszédekkel és egy sor megdöbbentő fordulattal”, a Hollywood Reporter pedig „kegyetlenül vicces fekete komédiának” nevezte a darabot.

McDonagh színházi munkássága

Mielőtt a kétezres években Oscar-díjas kisfilmrendező és Oscar-jelölt forgatókönyvíró vált volna belőle, Martin McDonagh sokáig az ír színház fenegyerekének szerepét töltötte be: első darabját 1996-ban, mindössze 26 évesen mutatták be a nyugat-írországi Galway színházában.

Ez volt a Leenane szépe, amely akkora sikert aratott, hogy egy hónapon belül már a londoni West Enden is bemutatkozhatott, egy Olivier-jelölést is begyűjtve „az év legjobb színdarabja” kategóriában. Magyarországon két változatban is játszották: az eredeti fordítás Upor László, a Piszkavas címen futott verzió pedig Parti Nagy Lajos műve.

A Londonban felnőtt írót úgy megfogta az ír nyugati part, ahol gyerekkora iskolai szüneteit vészelte át, hogy két trilógiát is szentelt a környéknek. A megkezdett Leenane-trilógiát 1997-ben folytatta a kevésbé ismert Koponya Connemarában című darabbal, majd még ugyanabban az évben bemutatta a trilógiát záró Vaknyugat című alkotását egy erőszakmániás testvérpárról, amelynek amerikai változata később négy Tony-jelölést gyűjtött be, és amelynek magyarországi premierjét és legutóbbi hazai színpadra állítását egyaránt a most a Hóhérokat is rendező Gothár Péternek köszönhetjük.

A Leenane szépét azonban a másik trilógia nyitódarabjával követte 1996-ban: a Kripli amellett, hogy egy valós írországi filmforgatás közepébe helyezi karaktereit, tovább erősítette McDonagh megítélését, mint nyelvi és ritmikai zseni. A darab Varró Dániel briliáns fordításával vált igazi hazai sikerré – a legfontosabb magyar produkció szintén Gothár Péter rendezésében futott tíz évig.

Az Alhangya (vagy Az inishmore-i hadnagy) egy kis alkotói szünet után, 2001-ben készült el, és ezzel a darabbal nőtt össze McDonagh neve Quentin Tarantinóéval – a macskája haláláért bosszút hirdető kamaszfiú történetében nem kioltja, hanem kiegészíti egymást az erőszak és a humor. Az Aran-szigeteken játszódó hármas fogat utolsó részének szánt Az inisheeri sziréneket viszont annyira rossznak tartja a szerző, hogy inkább úgy döntött, közzé sem teszi.

Trilógiáin kívül mindössze két színdarabbal jelentkezett eddig legutóbbi műve, a Hóhérok előtt. Bár a 2010-es A nagy kézrablás is inkább filmjeire emlékeztet (Christopher Walken és Sam Rockwell szerepei miatt mindenképp), egyértelműen a 2003-as Párnaemberben kalandozott el legmesszebbre, már ami a stílust illeti. Az itthon is gyakran elővett történetben egy meg nem nevezett totalitárius államban kihallgatnak egy novellaírót, amiért történetei kísértetiesen hasonlítanak a közelmúltbeli gyerekgyilkosságokhoz. Két Tony mellett McDonagh ezzel a darabbal végre megkapta a legjobb új színdarabnak járó Olivier-díjat.

Semmi sem szent – még a halál és Isten sem

Martin és idősebb testvére, John Michael McDonagh kamaszként szinte egyszerre fedezték fel Martin Scorsese és Terrence Malick filmjeit. A két kultikus rendező hatása tagadhatatlanul megjelenik filmjeikben: előbbitől az alvilági figurák kegyetlenségét és esetlenségükből fakadó humort, utóbbitól az alaptörténeteket átszövő, a vallással, a túlvilággal, a lelkiismereti kérdéseket kacérkodó metaréteget kölcsönözték.

Martin első, alig félórás filmje meg sem állt az Oscar-díjig. A 2004-es Six Shooter szinte mindent felmutatott abból a repertoárból, amiért McDonagh később az egyik legünnepeltebb brit filmrendezővé vált.



A filmjeinek legsűrűbben alkalmazott színészével, Brendan Gleesonnal forgatott, szinte végig egy vonatkocsiban játszódó kisfilm a halál banalitását mutatta be egy kegyetlen szatírában, ahol McDonagh magához képest sem spórolt a véres, erőszakos jelenetekkel. Ezért is volt meglepő az Oscar-díj, hiszen a kisfilmek kategóriájában sokkal kedvesebb, ártalmatlanabb filmeket szoktak díjat kapni, azonban McDonagh egyedi látásmódja, az erőszak mögött meghúzódó humora, az alpári szleng mögött a legalapvetőbb morális kérdéseket feszegető írói stílusa az Akadémia tagjait is lenyűgözte.



A Six Shooter sikere megnyitotta a kapukat McDonagh előtt, aki négy évvel később jelentkezett első filmjével, a gyönyörű belga városba, Bruges-be álmodott bérgyilkos sztorival, a Magyarországon elég félrevezető címmel bemutatott Erőszakikkal. Az eredetileg szimplán In Bruges című mozi valódi mestermunka, több műfaj, a krimi, a gengszterdráma, a komédia, a morális tanmese és az abszurd zseniális ötvözése. McDonagh színházi múltja ebben a filmben főleg a párbeszédeken érződik, de Bruges egyszerre ijesztő és tündérmesébe illő kulisszáit és a filmzenét is magabiztosan állította a szinte minden percében meglepetést tartogató történet szolgálatába.

Az In Bruges forgatásán


A Brendan Gleesont, Colin Farrellt és Ralph Fiennest felvonultató mozi tipikusan lassan beérő kultfilmmé vált az évek alatt, amely nem a bemutató környékén, hanem inkább szájhagyomány útján szerzett egyre több rajongót. McDonagh a Brit Filmakadémiától (BAFTA) megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, Colin Farrell pedig Golden Globe-nak örülhetett szórakoztató, de mélységgel bemutatott alakításáért, az amerikai sajtó pedig egyre inkább a britek Tarantinójaként emlegette az író-rendezőt.

A siker után Martin McDonagh testvére filmes karrierjében is segédkezett producerként, tanulva saját esetéből, amikor az In Bruges forgatása alatt nagyon nehezen tudta átvinni saját elképzeléseit a producerein. John filmje, A guardista (The Guard) színvonalában semmivel sem maradt el a korábbi McDonagh-művektől, sőt John későbbi filmje, a 2014-ben bemutatott Kálvária (Calvary) talán a teljes McDonagh-filmográfia legkidolgozottabb, legsokoldalúbb filmje lett. Ezek után a londoni-ír testvérpárt simán egy lapon emlegetik a filmezésről, a történetmesélésről hasonlóan gondolkodó Coen-fivérekkel.

Martin filmes karrierje később kicsit döcögősebben folytatódott testvéréénél, ugyanis A hét mesterlövész és egy sicu (7 Psychopaths) még saját bevallása szerint is túlzottan metasztori volt a mozinézőknek.

A márciusban 47 éves rendező rajongóinak jó hír lehet, hogy a tűz és a punkos attitűd továbbra sem veszett ki McDonagh-ból. Várva várt, régóta dédelgetett filmje, a Three Billboards Outside Ebbing, Missouri saját bevallása szerint eddigi legdühösebb alkotása lesz, az Oscar-díjas Frances McDormanddel a főszerepben, aki egy a lánya haláláért a rendőrségen bosszút álló középkorú nőt alakít majd a filmben. A film forgatása már befejeződött, s idén bemutatják.