A szépség, annak hiánya, és ennek az állapotnak a megváltoztatására való törekvések a témája a Szabadkai Magyar Népszínház vígjátékának, mely most a Katonában látható. A rendezőt, Dömötör Andrást kérdeztük.

Mi az, amit A csúnya történetében izgalmasnak tartasz, megfogott téged?

Jobbnál jobb helyzetek és szerepek vannak benne. Ez egy vad, mai vígjáték, és a klasszikus félreértések egy egészen eredeti dramaturgiából fakadnak: négy színész játszik nyolc szerepet, és mivel a téma részben az arcok átoperálása, ki lehet következtetni, hogy egy idő után miféle keveredésekre ad módot, hogy bárki bárkit jelenthet. A csúnya egy cyber-Feydeau.




Mit gondolsz az esztétikum, szépség mai szerepéről, fontosságáról?

Szűkítsük le a kérdést a színházra. Egyre inkább azt gondolom, hogy másodlagos a tartalommal szemben. Ez persze furcsa válasz pont itt, mert a szabadkai előadás látványvilága eléggé markáns, és általában is nagy gondot fordítok arra, hogy minden előadásomhoz egy új, egyedi világot hozzunk létre. De amikor az ember ordítana legszívesebben, akkor csökken az esztétizáló kedve.

Volt olyan a gondolkodásodban, amin A csúnyával való munka változtatott?

Igazán mélyen nem. De megerősített abban, hogy kell új történeteket találni és kortárs szövegeket játszani, és talán a nézőnek élményt jelenthet az, ha ismeretlen darabokkal találkozik. Hatalmas élmény volt, mikor a szabadkai nézőtér tömve volt középiskolásokkal és egyértelműen lekötötte őket Mayenburg meséje.

-ig-

Köszöntjük Kulka Jánost a Katona társulatában!

János jelenleg A nép ellensége című előadásban játszik, ősztől több előadásban látható lesz.

A Katona József Színház két alapító tagja május 10-én vadonatúj Szép Ernő-esttel jelentkezik: Szacsvay László önálló estjét Benedek Miklós rendezi. A bemutató előtti napokban kérdeztük őket a készülő előadásról.



Miért Szép Ernőre esett a választás, amikor felmerült, hogy készítenek Szacsi számára egy önálló estet?

Benedek Miklós: Azért gondoltam Szép Ernőre, mert az ő lelke, az ő szíve, az ő gondolatai nagyon sokban hasonlítanak Szacsi mentalitásához. A „köszönöm szépen, a világon vagyok, de mégse vagyok a világon” típusú magatartás abszolút ráillik.

Szacsvay László: Szép Ernő is abba a vonulatba tartozik, amit az irodalomból nagyon kedvelünk. A régi nyugatos világot, ezt a szecessziós-szürreális világot, magát a kort, amiben ezek az írások íródtak. És ebben a világban nagyon sok közös múltunk van, például a Budapest Orfeum.

Mik voltak a válogatás szempontjai?

Szacsvay László: Miklós nagykanállal mérte az anyagot nekem, azt gondolom, hogy ezt a szecessziós világot talán ő ismeri a legjobban. Elég sokat húztam: azokat a részeket, amelyekhez érzésem szerint nincs személyes viszonyom. Azok maradtak meg, amelyek megnyitották a fantáziámat.

Milyen lesz az előadás látványvilága?

Benedek Miklós: Minden egyes témának van egy külön hangulata, amennyire a Sufni pici tere engedi.

Szacsvay László: Lesz egy kis lépcsős emelvény, egy szép régi csillár, néhány szék… Tehát ilyen apró jelzésekkel imitáljuk a környezetet, ebben mozgok majd.

Milyen szerepe van a zenének az előadásban? Gondolok itt a pianínóra, mint címre, illetve a hegedűre, mint kellékre.

Benedek Miklós: Kellér Andortól vettem ezt a címet, neki van egy gyönyörű írása Szép Ernőről. A pianíno egy metafora, a csendet is jelenti. Úgy gondoltam, hogy ez a csendeknek az összessége. A zene és a csend… Szép Ernő apja pedig tanár volt és ő gyermekkorában egy hegedűt kapott tőle.

Szacsvay László: A hegedű benne van Szép Ernő életművében: az egyik novellájában ezt írja: „Hogy mondjam ki, mit érzek? Jaj, hisz ezt nem lehet kimondani. Behozom a hegedűm, hadd hozzam be a hegedűmet.” Mivel én egy nagyon picit tudok hegedülni, kezdetben úgy volt, hogy ez élőben itt fog zajlani. De aztán úgy alakult, hogy maga Kreisler játssza a szerzeményét felvételről, aki egy fokkal jobban hegedül, mint én.

Mit vár az előadástól?

Szacsvay László: Reményeim szerint ez egy olyan est lesz, ami ha megy, akkor ugyanolyan örömmel jöhetek be rá, mint annak idején a Budapest Orfeumra, és még szerencsére jó hosszan sorolhatnám azokat az előadásokat. Titkon az is benne van, hogy egy kicsit az irodalom iránt felkeltse az érdeklődést. Gondolok itt elsősorban a fiatalokra, de persze az idősebbek is megtalálhatják benne magukat. Ha az elhangzott művek kapcsán kedvet kapnak, levesznek egy Szép Ernő-kötetet a polcról, utánajárnak kicsit, már megérte.

Sápi Dalma

A színházak túléléséről a gazdasági válságban és a piaci szemlélet, valamint innováció szerepéről a kultúrában kérdeztük Mattyasovszky Bencét, a Katona adminisztratív igazgatóját.

Nemrégiben Görögországban egy, a Mitos21 európai színházi szervezet által is szervezett nemzetközi konferencián adtál elő, amely központi témája a fenntarthatóság és a kultúra kapcsolata volt. Mit takar ez? Mi volt az előadásod témája?

A konferencia résztvevői és előadói arra kerestek válaszokat, hogy miként jelennek meg a fenntartható fejlődés elvei a kulturális intézmények működésében, működtetésében elsősorban az Európai Unióban. A fenntartható fejlődés ugyanis nemcsak a környezetvédelem, az energiaforrások felhasználása tekintetében találkozhat a kulturális területtel, hanem az egyes intézmények közösségépítő és kultúrateremtő tevékenysége is rendkívül meghatározó szerepet képviselhet. Rajtam kívül Magyarországot Inkei Péter képviselte, aki ismertette az Unió jogi szabályozásában a kultúra és fenntarthatóság kapcsolatát. Az én előadásomban a kulturális menedzsment témakörében kifejezetten a válságmenedzsment és a fenntarthatóság kapcsolatáról beszéltem, azokról a megoldásokról, amelyeket mi a Katonában sikerrel alkalmaztunk a működésünk megújítása során.



Az előadásom elsősorban azokról a fejlesztéseinkről szólt (mint például az előcsarnokunk átépítése, vagy a Katona brandjének megújítása), amelyek segíthetnek a kulturális intézményeknek átvészelni a gazdaságilag nehezebb időszakokat úgy, hogy közben a jövőbe mutató fejlesztéseket hajtanak végre. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az eredményeink nagy elismerésre tettek szert a résztvevők körében. Az például, hogy a MasterCard-dal együttműködve, mindenféle fenntartói segítség nélkül tudtuk a tavalyi évben ezt a beruházást megvalósítani, s ennek hatásásra is növekedett látogatottságunk az idei évadban, ami többletbevételt eredeményezett; kiemelkedő teljesítménynek számít még a többi európai színházzal összevetve is.

A mai magyar színházban beszélhetünk e menedzserszemléletről?

Nem igazán. Természetesen ebben is jelentős különbségek vannak intézményenként (mi például itt a Katonában igyekszünk ezt vezetőtársaimmal megvalósítani), az azonban, ami ma Nyugat-Európában természetesnek tekinthető, hogy egy menedzser együtt vezet egy színházat egy művésszel (elsősorban rendezővel, dramaturggal) és együttműködve alakítják ki egy színház művészi arculatát, működését, egyáltalán nem jellemző itthon. Sőt, az utóbbi években - ha megfigyeljük - Magyarországon leginkább színészek kerültek intézményvezetői pozíciókba, ami a menedzserszemlélet és menedzseri képességek szempontjából számomra legalábbis kétséges. Az, hogy a színházaknál dolgoznak befolyásosabbnak, vagy kevésbé befolyásosnak tekintett gazdasági igazgató kollégák, természetesen messze áll attól a szemlélettől, amiről én beszélek.

Melyek ma a hazai színházvezetők legfontosabb feladatai? Milyen változásokat látsz szükségesnek?

Ma a színházak vezetői elsősorban azon kell fáradozzanak (a színház arculatától függetlenül), hogy saját bevételüket maximalizálják. Úgy kell viselkednünk, mint a magánszínházaknak. Én a változást először nem az intézményvezetőktől várnám, hanem azoktól az önkormányzatoktól, a minisztériumtól, akik tulajdonosai, fenntartói a színházaknak. Nekik kellene olyan határozott elképzelésekkel rendelkezniük a színházaikról, hogy ezeknek megfelelően fogalmazzák meg a vezetői pályázatok kiírását. De ne az elmúlt húsz évben alkalmazott elmaszatolt módon. Utána pedig a pályázatban megfogalmazott és az általuk elfogadott tervekhez biztosítsanak megfelelő szubvenciót. Nonszensz, hogy elvárások vannak megfogalmazva, hogy a fenntartói oldalon nincs semmiféle kötelezettségvállalás. Ahogy az is furcsa: évről-évre (ráadásul nem is az év elején) tudjuk meg a nekünk jutó támogatás összegét. Nyugat-Európában két-három éves időintervallumban gondolkozhatnak a színházak vezetői, s az arra az időszakra garantált támogatást meg is kapják. Így sokkal inkább lehet biztonsággal előre gondolkodni a művészi területen is.

Ettől és minden más nehezítő tényezőtől függetlenül - vagy éppen ezért - a színházvezetők azonnali feladata lenne itt és most, hogy törekedjenek az innovatív gondolkodásra, és a lehetőségek határáig alkalmazkodjanak a megváltozott gazdasági és társadalmi környezethez.

Mit gondolsz a művészszínházak ma betöltött szerepéről és megítéléséről? Mi változott ebben az utóbbi 2-3 évtizedben?

Én nem gondolom, hogy például a Katona szerepe ma nagyon más lenne, mint mondjuk húsz, vagy harminc éve. Legfeljebb a művészi eszközök változtak, illetve a színház és a színházba járók helyzete, a lehetőségeink. Nekünk azonban továbbra is az a feladatunk, hogy érzékenyen reagáljunk a társadalmunkat foglalkoztató különböző kérdésekre, illetve mi magunk tegyünk fel ezzekkel kapcsolatban kérdéseket. Szerintem a Katona ennek a szerepének ugyanolyan szinvonalon tesz eleget, mint korábban.

-ig-

A Gondnokság című színházi sitcom epizódjait 2011 októbere óta követhetjük nyomon a fővárosi Katona József Színház társulatának előadásában. Különlegessége, hogy a részeket nem csak élőben lehet megtekinteni, hanem a youtube videómegosztó portálon is. A sorozat alaptörténete nem hétköznapi: hét gondnok feladata megtalálni az ősapát és az ősanyát, akik nászából megszületik majd a magyar király. Az első évad befejezése után sem volt megállás, a történet folytatódik, 2012 októberétől már a második évad részeit kísérhetjük figyelemmel. A sorozat másik különlegessége (azon kívül, hogy színházban játszódik), hogy epizódonként mindössze másfél napnyi próba áll a színészek rendelkezésére, így improvizációs képességeik fontos szerephez jutnak. Ez a feladat - mint kiderült – nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Szerző: Nagy Szilvia
Szállj, szállj sólyom szárnyán...
kulter.hu

A Gondnokság műfajilag meghatározott: színházi sitcom. A televízióban rendkívül sok szituációs komédia van műsoron. Van olyan, amelyiket figyelemmel kíséritek?

Dömötör András: Nem igazán. Van tévékészülékem, de azon csak DVD-ket nézek. A 24 című sorozatnak láttam két évadát, de ezzel is nagyon furcsán kerültem kapcsolatba: hospitáltam egy német színházi előadásban, a rendezőnek ez a sorozat volt a kedvence, és levetített részleteket a színészeknek. Így kezdtem el én is nézni. Tehát önszántamból nem néztem sorozatot. Ez alól két kivétel van, de azokat ilyen értelemben nem is tartom hagyományos sorozatoknak: a Twin Peaks, még kamaszkoromból, a másik pedig Lars von Trier A Birodalom című sorozata. Ezek fontosak számomra, de nem tartom őket szappanoperáknak. Gyermekkoromban – nem folyamatosan, de - néha néztem Szomszédokat.

Kovács Dániel: Nem, nincs. Én sem nézek televíziót. Amikor A Gondnokságra készültünk, nézegettem különböző sorozatokat, és korábbi emlékekre hagyatkoztam. A Gondnokságot utalásszerűen összetákolt, sok elemből rakjuk össze. Ugyanúgy néztem Jóbarátokat, ahogyan különböző amerikai sorozatokat szuperhősökről. A két sorozatot, amit Andris mondott, én is néztem, de ezeket egyébként is nyomon követtük, A Gondnokságtól függetlenül. Nem csak sorozatos, rengeteg filmes közhelyt is beletettünk A Gondnokságba. Mikor készültünk a sorozatra, megkaptam a Szomszédok első évadát, amit végignéztem. Amellett, hogy ez egy csodálatos időutazás volt a gyerekkoromba, remek példa volt, hogy hogyan lehet egy történetet hónapról hónapra alakítani, ami a színházban nagyon nem jellemző dolog.

Ha nem igazán jellemző, hogy nyomon követitek a műfajilag megegyező sorozatokat a televízióban, honnan merítitek az ötleteket?

Kovács Dániel: A féltestvérem nagy sorozatmániás, és egyszer összeültünk vele. Kommunikáció szakosként rengeteg segítséget adott nekünk azzal kapcsolatban, hogy mik a műfaj alapszabályai, hogyan lehet tipizálni. Jellemzően célunk az volt, hogy több műfajt próbáltunk beleépíteni A Gondnokságba, mert valamilyen szempontból mindegyik fontos volt, hogy egyszerre legyen sitcom is, de legyen folytatásos is, mint a serial típusú sorozatok, ami továbbvigye a történetet.

Dömötör András: Nagyjából azt gondolom erről a kérdésről, hogy igazán jó sorozatot írni és megvalósítani komoly tudomány. Mi inkább a filmek felől közelítettünk. Sokszor a filmes klisékből építkezünk. Amik meghatározóak A Gondnokságban, azok az akciófilmek, a science fiction, a krimi és néha a horror.

Ki A Gondnokság írója?

Dömötör András: Laboda Kornél – dramaturg -, Dani és én írjuk meg az alaptörténetet. Ezt a cselekményvázlatot felkínáljuk a színészek számára minden epizódhoz, és ahhoz ők hozzáteszik a magukét. Mi eredetileg azt terveztük, hogy egy nyitottabb struktúra legyen, tehát mi minél kevesebbet találjunk ki, és a színészeknek több mozgástere legyen a cselekmény alakításában. Viszont az idő hiánya miatt már egyre inkább az a tendencia alakult ki, hogy mi kötötten megírjuk hárman előre a történetet. Várady Zsuzsi dramaturg is gyakran lát el minket ötletekkel.

Tehát forgatókönyvet vagy szövegkönyvet nem kapnak a színészek?

Kovács Dániel: Tulajdonképpen felajánlunk nekik használható mondatokat, amiket vagy felhasználnak, vagy nem. Nincs fix szövege egy előadásnak, nincs szövegkönyv. Kétszer adunk elő minden egyes epizódot, de soha nem megy le ugyanúgy. A szövegek ¾-e improvizált, melyből rögzül valamennyi, de az sem fix. 

Dömötör András: A Gondnokságot az eredeti commedia dell’artéhoz tudnám hasonlítani. A hármasunk egészen részletekbe menően kitalálta a mitológiát, a háttértörténetet, a bázist, amihez tudunk nyúlni. Ezt elmondtuk a színészeknek, mindenki kapott egy karaktert. Részenként pedig egy cselekményvázlatot kapnak már csak, amiben az adott karakterek járnak-kelnek.

Hogyan készültök fel egy-egy előadásra?

Kovács Dániel: Az egész úgy történik, hogy próbálunk egy fél napot, meg még egy fél napot (talán ha összejön), a harmadik napon pedig bejövünk tízre és este héttől már előadunk. Gyakorlatilag ezeken a napokon semmi másra nem jut időnk.

Tehát nagyon kevés idő áll a felkészülésre… Nem rizikós a közönség elé állni?

Dömötör András: Az elején igazán rizikós volt. Emlékszem arra, mikor leültünk először a színészekkel és felolvastuk nekik a Gondnokság mítoszait, a karakterek leírásait és az első rész cselekményvázlatát. Addig a színészek semmit nem tudtak, csak annyit, hogy lesz egy sorozat majd. Az olvasás közben rendkívül jól érezte magát mindenki, de folyamatosan azt kérdezgették, hogy „Ebből mi lesz?”, mert elképzelhetetlennek tűnt mindez színpadon. Azt érzem, hogy az egészben alapvetően igazi kockázat van, de most már azért valamennyire működteti is önmagát. A veszélyt most már inkább az jelenti, hogy ne menjünk egy szint alá, illetve, hogy újabb rétegeket, fordulatokat tudjunk behozni. Így például a második évadot is rizikós volt elkezdeni. Amikor véget ért az első évad, tényleg elkezdett szárnyalni a sorozat. Úgy gondolom, a nyolc epizódból öt egészen jól sikerült. Akkor következett a második évad. Nehéz volt kitalálni, hogy mivel indítsuk el. Nem akartunk ismételni, ugyanazt a csontot rágni. Teljesen más sem lehetett, mert az emberek, akik nézték az előző évadot, már vártak tőle valamit. Ebben egy egyensúlyt találni megint nem volt könnyű. De úgy érzem, hogy sikerült. Tehát a második évad elejét jól meg tudtuk lökni.

Kovács Dániel: Igazából iszonyatos adrenalin ezt csinálni. De ezt is élvezik a színészek. Valami eddig mindig lett belőle, tehát ilyen szempontból már van egy biztonságunk. Ami még abszolút rizikós, hogy könnyen ellaposodhat a sorozat, mert sok vasat kell egyszerre a tűzben tartani. Fontos, hogy a karakterek is fejlődjenek, a gondnokok belső története is haladjon, a fő történeti szálat is valamilyen szinten vinni kell tovább. De gondolni kell azokra a nézőkre is, akik először látnak ilyet, hogy ők is találjanak benne élvezetet. Közben viszont azokat a hűséges nézőket sem szeretnénk untatni, akik a sorozat minden pici rezdüléseire érzékenyek.

Mikor derült ki, hogy lesz második évad?

Kovács Dániel: Amikor elterveztük, hogy mi lesz az első évad vége, amire az egész dolog kifutott, akkor még egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy lesz második évad. Nagyjából a hatodik-hetedik résznél jártunk, amikor ez eldőlt, hogy van lehetőségünk második évadot készíteni. Viszont addigra már egy önmagát bezáró történet körvonalazódott ki, amit nem akartunk, és nem is lehetett megváltoztatni. Ehhez képest kell a következőkben néhány olyan radikális fordulatot kitalálni, mely hiteles, de mégis megszabadulunk azoktól a béklyóktól, amikhez az előző évad miatt kötöttek minket.

Mennyire volt nehéz feladat a színészek kiválasztása?

Kovács Dániel: Nem volt nehéz. Azt is bele kellett kalkulálnunk, hogy a Gondnokság akkor lép színpadra, amikor a nagyszínpadon Woyzeck előadás van. Tehát a társulat azon részével dolgozhatunk, akik a Woyzeck-ben nem szerepelnek. Ez a tény kizárt olyan színészeket, akikkel akár szívesen dolgoztunk volna együtt. Ezen felül pedig nyilván azt kellett megvizsgálnunk, hogy ki az, akinél egy ilyesfajta színészi feladat mind energiában, mind kreativitásban, mind fiatalosságban, improvizációs képességben adott, valamint azt az eszeveszett tempót, amiben ennek el kell készülnie, azt valaki egyszerűen még győzi-e, vagy van-e hozzá kedve.

Dömötör András: Szerintem egy színésznek rendkívül jó, hogy ilyenben részt vehet, hisz kondícióban tartja és visszavezeti valami ősi játékossághoz. Ahogy dolgoznak, az adat, amit memorizálnak, az elképesztő. Megtippelni sem lehet, hány száz vagy ezer jelet tesz be a színész a fejébe egy előadásban, és itt ehhez alig van idejük. Ilyen szempontból az, ami itt történik, abszolút egyedülálló.

Honnan tudtátok, hogy a választott színészek képesek lesznek minderre?

Kovács Dániel: A Katona társulata nagyon jó társulat, a csapat javarésze alapvetően alkalmas erre. A színészek is (pl. Kocsis Gergely, Ötvös András) úgy gondolják, hogy ez a feladat egyfelől leizzasztó és idegtépő, másrészről viszont rettenetesen izgalmas.

Mi a magyar történeti, közéleti és politikai utalások szerepe?

Dömötör András: Nem nagyon radikális módon, de anarchista megközelítésűnek képzelem ezt a szerepet, vagy legalábbis mi magunk így fogalmaztuk meg az álláspontunkat. Sokat merítünk az összeesküvés-elméletekből is. Ezek nagyon divatosak, az interneten is rengeteg van belőlük. Ilyeneket például sokat olvastam, hihetetlen dolgokat tudnak kitalálni az emberek, és rengeteg könyv és film is készült ebben a témában. Ma Magyarország erősen termékeny közeg nekünk.

Kovács Dániel: Amikor a Gondnokság megalkotásán gondolkodtunk, akkor mindenképp valami friss, ott születő, eleven dolgot szerettünk volna létrehozni, ami arra reagál, ami körülöttünk van, vagy ami minket érdekel, bánt vagy izgat, mint annak idején a Pesti kabaré. Azon gondolkodtunk, hogy milyen jó lenne, ha a színházban nem csak 100-200 éves darabok lennének, amik minden kétséget kizáróan gyönyörűek és fontosak, de kellene valamilyen sushi-szerű dolog, mint amit nyersen összevagdalok, és frissen fogyasztható. Tulajdonképpen ebből a szándékból született meg A Gondnokság, ami ehhez képest sokkal kötöttebb forma lett. Azt gondoltuk, hogy sokkal egyszerűbb úgy létrehozni, hogy viszonylag fix karakterek vannak, innen jött a sitcom mint ötlet.

Ki a célközönség?

Dömötör András: Nem gondolkoztunk kifejezetten célközönségben, de talán azt mondanám, hogy a 20 és a 45 év közöttiek, akik érzékenyek egy nyitottabb vagy egy alternatívabb sorozatra. Így az alapvető célközönség a fiatal pesti értelmiségi réteg, de mindenki nézheti.

Miért kerülnek/kerülhetnek fel az epizódok a youtube videómegosztó portálra?

Kovács Dániel: Célunk ezzel az volt elsősorban, hogy követhető legyen a sorozat. Tehát, aki nem látott egy részt, az láthassa. Másrészt, hogy az egyes epizódok csak kétszer mennek, és mi is sajnálnánk, ha mint egyébként az összes színházi előadás, eltűnne. Ilyen szempontból egy lehetőség valakinek, hogy bekapcsolódjon a történet alakulásába. Tehát: maradjon nyoma és követhető legyen.

Úgy látjátok, hogy cserélődik a közönség, akik a helyszínen tekintik meg élőben az epizódokat?

Kovács Dániel: Nagyon sokan szeretnének visszajönni, és mivel az első évad részeit olyan helyen játszottuk, ahol maximum hatvan ember fér el, hiába játszottuk kétszer, 120 ember nagyon kevés, még egy olyan nem túl nagy színházban is, mint a Katona. Tehát nagyon sokan nem jutottak be, mert egyszerűen nem volt jegy. Pedig nagyon szerettek volna, sőt volt olyan, aki már ott izgult, hogy mikor lehet a következőre jegyet venni, mert nem akar róla lemaradni. Ilyen szempontból ez nehéz ügy. Vannak ismerős arcok, már felismerjük a közönségünk között azokat, akik rendszeres látogatók, sőt időnként ugyanott is ülnek.

A díszlet megtervezése nehéz feladat volt?

Kovács Dániel: Miután gyakorlatilag nem volt rá pénz, ezért Kálmán Eszter (aki ezt az egészet megcsinálta), egy filmes kapcsolat útján, egy raktárból hozta az eszközöket. Rengeteg kütyüt, amik nagyon high-tech dolognak tűnnek, hangmérnök és egyéb eszközök. Azt mindenképp szerettük volna, hogy retro legyen, a végeredmény abszolút találkozott az Eszter és a mi ízlésünkkel.

Dömötör András: Nagyon jó világot csinált Eszter, nagyon jó munkát végzett. Én arra is emlékszem, hogy kimentünk a Katona József Színház egy régi raktárába, és ott is találtunk sok felhasználható tárgyat.

Fotók: Dömölky Dániel 

A Kálmán Eszterrel készített interjú itt olvasható

Az interjú forrása

A sorozat utolsó, nagyszínpadi epizódja május 4-én lesz látható a nagyszínpadon, a Színházak Éjszakája programsorozat keretében!

Esztert az április végén bemutatott Mártírokról kérdeztük. Szerinte van valamennyi dogma-film az előadásban, érdemes és muszáj kommunikálni a konfliktusainkat, az egyházi ének pedig teljesen új tapasztalatot jelentett számára.

A Mártírokban játszott karaktered hogy viszonyul a valláshoz?

Erika Rothként, a tanárnőként a darabban a rációt testesítem meg, én vagyok az ellenpontja a Tasnádi Bence által játszott fanatizmusnak. Andrisék (Dömötör András, az előadás rendezője) sokáig halogatták azt a kérdést, hogy Mártír vagy Mártírok legyen az előadás címe, mert a német nyelvből való fordítás mindkét lehetőséget meghagyja. Azért döntöttek végül a Mártíroknál, mert nem egy szereplőnek a sorsát akarták végigkövetni és azt hangsúlyozni, hanem ebben az előadásban szinte mindenki mártírrá válik. Máshonnan indít a két szereplő, Benjamin a fanatizmusból indít, én a fordított utat járom be, a jól felépített világom omlik össze. Fontos kiemelni, hogy nem csak mi ketten válunk mártírrá, hanem a maga módján szinte mindenki.



Az előadásnak van egyfajta dogma-film jellege. A gesztusokat nem kell kitetten mutatni, lefojtottan és belül történnek a dolgok. Úgy van megírva a darab, hogy sohasem a konfliktust láttatja, hanem mindig az előzményét és a következményét. Az igazi nagy drámák a jelenetek között zajlanak le.

Szerinted miért fontos színpadra vinni ezt a darabot, mennyire szól a vallásról?

Nagyon fontos leszögezni, hogy ez az előadás nagyon kevéssé szól a vallásról. Lehet, hogy túlságosan Erika Roth szemüvegén keresztül látom a dolgokat, de sokkal komplexebb témát boncolgat ez az előadás, mint a vallási fanatizmus. Minden bekattanás végzetes tud lenni. Nagyon-nagyon veszélyes az előítéletesség és az egymással való kommunikációképtelenség. Erikának a fő hibája az, hogy nem kezdeményez Benjaminnal olyan beszélgetést, amelyben a két álláspont ütközik. Ez valahogy mindig kisiklik az előadás folyamán.



Egyházi énekek is elhangzanak az előadásban. Ez mennyiben volt más tapasztalat a korábbi zenés szerepeidhez képest?

Az előadásban elhangzó madrigálok XVI. századi kórusművek, amelyek semmilyen szinten nem mondhatóak a mi gyakorlatunkban ismerősnek. Amikor elkezdtük tanulni ezeket a dalokat, nagyon szkeptikusak voltunk. Szabó Móni, aki a betanítónk volt, csöpögtette belénk a lelket. Különleges tapasztalat, a capella énekelünk négyszólamú kórusműveket.

Fullár Fanni

A nép ellenségének főszerepében Fekete Ernő a társadalom által kirekesztett figurát alakít. Csodálatos párharcot folytat a bátyját játszó Kulka Jánossal, az előadás azonban nem erről szól.

Szereted Ibsent?

Persze. Nagyon jó szerző. Okos és nagyon ügyes: szép lassan „behúzza” a nézőket, rabjai leszünk a történeteinek. Ravasz, kegyetlen írói fogás, hogy amikor belépünk egy Ibsen-darab első felvonásába, ott mindenki mosolyog, de már akkor is érezzük, hogy nagyon nagy baj lesz. A Vadkacsában az élethazugságok, a ki nem mondott dolgok, a felnőttek bűnei miatt sodródik a halál felé egy ártatlan élet; A nép ellensége társadalmi kérdéseket boncolgat. A mi előadásunk Magyarországhoz és Magyarországról szól, 2013-ban. Ez dolga is ennek a színháznak. De ha nem Magyarországon élnénk 2013-ban, akkor engem érdekelne egy zavarba ejtőbb olvasat is: Stockmann doktornak igaza van, de ő is hibás – a polgármester azt mondja az első felvonásban, hogy beszéljük meg, de Stockmann nem beszéli meg, hanem kitereget, publikál. Csodálatos párharc zajlik a két testvér között, két komoly vélemény ütközik.



Érdekes lenne, ha néha elbizonytalanodnánk a nézőtéren Stockmann igazságát illetően. Melyiket válasszuk: ha dől a pénz és a város megy előre – de közben néhányan megbetegszenek, vagy pedig tényleg bontsuk le a fürdőt, menjen tönkre az egész város, és jöjjön a bűnözés meg a szegénység? A mi előadásunk a próba ezen szakaszában nem a testvérharcról, inkább Stockmann doktor megaláztatásáról szól.

Melyik a jobb szerep?

Az olvasópróbán és aztán még sokáig vonzóbbnak találtam a báty szerepét; az másfajta kihívás lett volna, mert annyi vívódó, igazat mondó és végül tönkremenő embert játszottam már. Persze mindegyik más egy kicsit. A mizantróp például sokkal általánosabban megfogalmazott alak: gyűlöli a hazugságot, emiatt konfliktusban áll a világgal, és egyáltalán nem tud részt venni a társadalomban. Felszállunk a mizantróppal egy vonatra, és az a vonat megy, megy, megy – egészen ki a világból. Itt ez máshogy van:  Stockmann doktor teljesen normális ember, aki mindenre számít, csak arra nem, ami végül történik vele. Nem tudom, hogy a nézőt zavarja-e, hogy már megint a Fekete mondja meg az igazságot.



Pedig nem vagy politizáló alkat.

Valamennyire az vagyok, bár inkább óvatos és gyanakvó vagyok – úgy érzem, hogy színészként nem is dolgom a politizálás. De a munkámmal, igenis, politizálok. Ha jól eljátszom egy szerepet, például a nyomozót a Cigányokban, aki aljas, korrupt, de közben át is érzi a cigányok lehetetlen helyzetét, azzal én hozzászólok ehhez a társadalomhoz. És Stockmannal is hozzá fogok. Azon dolgozom, hogy a gondolatait a sajátjaimmá tegyem.

Török Tamara

Kulka János most először dolgozik a Katonában, A nép ellensége című bemutatóban alakítja a várost vezető polgármestert. Szerinte Ibsen most is ugyanannyira él és aktuális, mint másfél évszázada, s a médiában nem tudjuk megkerülni a minket körülvevő eszköztelen, meggyőző hazudozást.

Hogy érzed magad a Katonában?

Olyan az egész, mint egy hazatalálás. Természetes, magától értetődő a Zsámbéki Gáborral való munka; nagyon jó élmény. Ismerős. Kaposváron is így dolgoztunk. Nem szorongva jövök a próbára, inspirál, hogy Zsámbékit érdekli, amit mutatni próbálok neki, és nagyon örülök, ha ez találkozik az ő elképzelésével. A Katonába is, Zsámbéki Gáborhoz is nagyon szívesen jöttem. A szereptől függetlenül.


Gondolom, meglehetősen távol áll a személyiségedtől a polgármester szerepe.

De nagyon ismerős. Figyelem a tévében, hogyan lehet annyira eszköztelenül és olyan meggyőzően hazudni, ahogy tényleg csak a politikusok tudnak. Arcok, arckifejezések, gesztusok vannak a fejemben a mai magyar közéletből; a kétely nélküli önteltség, cinizmus, győzni akarás. A polgármester a maga módján tehetséges: jó politikus, csak épp rossz célok érdekében hatékony. Ezt próbálom, amennyire lehet, minél kevesebb eszközzel eljátszani. Nyilván sérült ember ez a szegény polgármester: a testvére azt mondja róla, hogy egyedül él, és csak a politika érdekli – nagyjából el lehet képzelni az életét. Vannak ilyen megszállottak, akiknek az a kényszerképzetük, hogy nekik kell megoldaniuk a világ összes problémáját – de a mölledali fürdőét biztosan. Számomra az is elképzelhetetlen, hogy valaki a saját testvérével ilyen viszonyba tudjon keveredni. Ugyanaz történik, mint ma Magyarországon: egy politikai nézetkülönbség képes kettészakítani egy családot, egy életre elszakítani egymástól két testvért.



Politizálsz a szerepen keresztül?

A politika és a közállapotok miatti düh afelé hajtja az embert, hogy megpróbáljon minél pontosabban fogalmazni a színpadon és igyekezzen minél felismerhetőbbé tenni azt, akit játszik. Szemtelen dolog ez Ibsennél, mert annyira aktuális a darab, annyira találkozik azzal, amiben élünk… Amikor összecsúszik a színház az élettel, az az élet szempontjából tragikus, de a művészet szempontjából fantasztikus – szerintem erre való a színház.

Török Tamara

Veiszer Alinda a legendás Három nővér előadásról kérdezte a címszereplőket.

"Ha van még jelentése annak a szónak, hogy katartikus, ne féljünk kimondani: ez a Három nővér-előadás bizonnyal az. Izzó, kegyetlenül őszinte színészettel perel az elveszett emberi beteljesülésért." (Mészáros Tamás)

Ervint a Mártírok kapcsán hitről és egyházról kérdeztük. Szóba került még a Musik, filmek és azok a lehetőségek és válaszutak, amelyek ma egy színész előtt állnak.

Nemrég elvállaltad a Magyarországi Református Egyház felkérésére A fiú című kisfilmben való részvételt, amely Jézus születésének történetét dolgozza fel. Most pedig a Mártírok című darabot próbálod, amely egy iskolás fiú vallási fanatikussá válásáról szól. Érdekes módon néhány hónapon belül kétszer is megtalált a vallás. Szerinted a vallásnak ma milyen szerepet kell betöltenie egy ember életében?

Az ember lényének legféltettebb zuga a vallás, szigorúan magánügy. Kicsit olyan, mint a bőrszín: tisztelni kell a másságát és a valamilyenségét. Én nem vagyok vallásos ember. A nagymamám nagyon vallásos volt, meg akart keresztelni, de nem hagytam magam – kisgyerek voltam és azt gondoltam, ha majd felnövök, eldöntöm. Ugyanakkor még mindig kevésnek érzem magam, hogy komolyan feltegyem magamban az Istennel kapcsolatos kérdéseket. Azt hiszem, sok magát ateistának mondó ember így van ezzel, mert ez iszonyú energia és komolyabb alászállást igényel önmagunkba. Azt gondolom, hogy a világot nem Isten teremtette, de Isten létében mindenki reménykedik, még az ateista is, akkor is, ha hihetetlenül cinikus és megrögzött materialista.

Persze sokszor csalatkoznunk kell, és amikor az emberiséggel méltánytalanságok történnek, azt mondjuk, hogy Isten elfordította az arcát. Én a nagymamám temetésén szembesültem ezzel. A gondoskodó Isten léte a nagymamám szenvedései és betegségének hiábavalósága által megkérdőjelezte önmagát. Éppen ezért, amikor előkerül a vallás, mindig megtorpanok. Nem merek végletes kijelentéseket tenni. Úgy tekintek általában a vallásra, mint egy élhető társadalom felépítéséhez szükséges jófajta útikalauzra.
A vallás egyébként a színházban ritkán van jelen, a színészet kicsit ateista szakma. Vannak közöttünk, akik vallásosak és hisznek, de egy színésznek azért alapvetően mindent és mindenkit meg kell kérdőjeleznie. Mindegyik vallásnak vannak bizonyos kitételei, amiket, ha valaki hisz, maradéktalanul elfogad, ezek pedig megkérdőjelezhetetlenné válnak saját személyiségén belül. Márpedig a színház mindent meg akar cincálni, ízekre szedni és kiforgatni önmagából. Az a dolga, hogy vitatkozzon, kérdéseket tegyen fel, újravizsgáljon, fölforgasson.  Az emberi bűn szerteágazóságát és sokszínű természetét járja körül, ezért talán állandó ellentétben van a vallással, amely megmondja, minek hogyan kell működnie. A vallásban van tabu, a színházban nincs.

A fiú című kisfilmmel kapcsolatban  nekem nagyon-nagyon tetszik, ha egy egyház él, ha kreatív.  Az egyház és a vallás két külön fogalom, általában az egyház miatt idegenkednek a vallástól az emberek, mert az egyházak a vallások intézményesült formái, ahol általában a külcsín  fontosabbnak tűnik, mint maga a hit.

Értékelem azokat az egyházakat, amelyek történelmi egyházként kapják a rendes apanázst és belekerültek ebbe a kalapba, ezzel együtt próbálnak felkelteni valamiféle érdeklődést. A reformátusok megpróbálják akkor is, ha a saját körükben egyébként hatalmas port kavart ez a kisfilm. Megpróbáltuk egy kicsit felrázni, az ájtatosságból a jelenbe tenni Jézus születésének történetét, nem a  ködös múltba révedni. Sokkal szikárabb és kopogósabb a történet, mint ahogyan általában ábrázolják. Művészileg tetszett, hogy lazán, költőien, de mégis kortárs módon akar szólni a film az emberekhez.
 
Nem kell feltétlenül hinni szerintem, de egy világi embernek is lehet csatlakozni azokhoz a törekvésekhez, amelyek valamelyik egyház keretein belül szerveződnek.

A Mártírok hogyan járja körül a vallás kérdéskörét?

A Mártírok egy fiatalemberről szól, akire ömlik mindaz, amit ma egy kamasz kap a világból az interneten keresztül. Az teljesen végzetes, hogy ő alapjaiban valami elutasítót akar, de végül átesik a ló túloldalára. Azt mutatja meg a darab, hogy ha egy fiatalembert megtámad ilyen módon a világ, ha a felnövekvő szexusát és zavaros érzelmi töltöttségét ilyen súlyos atrocitások érik, akkor mennyire könnyen és gyorsan tud egy eszme áldozatává válni. Ez lehet a vallás vagy egy politikai eszme, bármi. Ez egy jelen lévő probléma, mert lehet, hogy ez a fiú bemegy valahova és lemészárol negyven embert. A Mártírok nem a katolikus hitet támadja. Ugyan elő van citálva, de azt példázza, hogy ha nem nyitottan és objektíven, hanem csak a saját olvasatunk és vak hitünk szerint szelektálunk, annak mindig csúnya vége lesz.  Ez a darab valójában ennek a világnak az abszurditását mutatja meg.

Minden dogmává válik, ami beszűkül. A főszereplő fiú a vallásba menekül, de az a legérdekesebb, ahogyan a környezet reagál rá. Ugyanolyan dogmatikus lesz az a tanár, aki meg akarja győzni a fiút az ellenkezőjéről, ugyanolyan szűklátókörű és ugyanolyan elvetemült, mániákus és bekattant. Ez a darab társadalomkritikája: úgy kezeljük a fanatizmust, hogy ugyanolyan véres szájjal megyünk ellene.

Az általad játszott karakter hogyan viszonyul a történtekhez?

Úgy mondanám, hogy józan paraszti ésszel. Ő látja ezt az egész folyamatot. Alapjaiban egy nemtörődöm testnevelő tanár, de megmaradt a laza embersége. Talán azért, mert nem annyira mély figura, nem tartja magát olyan szofisztikáltnak, mint a többiek, nem tulajdonít önmagának akkora jelentőséget. Ezért tud nyitva maradni a szeme. A drámai vétsége, hogy ő az, aki megfordíthatná ezt a fiút, lehetne a pótapja, de nem teszi. Figyelmetlenségből, ingerültségből, fásultságból, mindegy miért, de elmegy mellette. Pedig tudna olyan szuggesztív karakter lenni, aki ad két pofont, elviszi sörözni és megbeszéli vele, hogy nem így működik a világ, kisfiam. Szeretettel és következetes szigorral szerintem az ember azért tántorítható.

A pap miért nem tud közel kerülni a fiúhoz?

Mert a működés során besározódik a klérus. A fiú azt gondolja, hogy a pap ugyanolyan álságos, mint a gépezet, amely mögötte áll, hiszen az egyház mégis csak a világ ötödik legnagyobb cége. Látja azokat az emberi hibáit a papnak, amiket elutasít. Ő egy szentebb, tisztább és érintetlenebb dologra vágyik.

Teljesen másfajta előadás a Musik, Musikk, Musique, amiben szintén játszol: olyan koncert-színház, ahol nemcsak tíz különböző nyelven énekeltek, táncoltok, hanem bűvészkedtek, akrobatikus mutatványokat, bűvésztrükköket mutattok be. Miért tartod jónak az ilyen szórakoztató előadás jelenlétét a színházban?

A Katona repertoárját én szívesen mozdítanám új irányokba. De ezt teszi Máté Gábor, az igazgatónk is, ez a produkció is pont azért jött létre. Ő az eladhatóságban is gondolkodik, hogy mink van, miből főzzünk. Nem áll tőle távol a zenés színház és egyébként sem gondolja azt, hogy a Katonában ezt művelni szentségtörés lenne. Nekem tetszik, hogy valamennyire elkanyarodunk a klasszikus Katona-repertoártól. Szerintem a Musik most a műsorunk egyik zászlóshajója, bejön rá a Katona törzsközönsége, abszolút tetszik neki az előadás, és közben mégsem az van, hogy csináltunk egy zenés haknit. Különleges az előadás zenei választéka, beleugrunk például három lengyel számba is, közben a szöveget nem írjuk ki, bízunk abban, hogy a zene, a metakommunikáció ereje nemzetközi. Olyan világot teremtünk, amely próbál nem klisészerű lenni. A mulatók világát idézi, de van benne egy kis cirkusz, nagyon egyedi mix.

Musik, Musikk, Musique - Puszta Fox

A Terápia című sorozatról és az Enyedi Ildikóval való közös munkáról nagyon pozitívan nyilatkoztál. Vannak új filmes munkáid?

Nem merek még beszélni róla.  A Magyar Nemzeti Filmalaphoz beadott pályázatokban szerepel a nevem, Mundruczó Kornéllal dolgozom két napot az új filmjén. Remélem, Enyedi Ildikó kap pénzt az új ötletére, mert a vele való munka meghatározó élményem volt.

Nem is a pénztelenség a hiba, hanem lassú a rendszer. Mindig ezt mondom, de tényleg alig forgat magyar színész. Most örülök, hogy forgatott Ötvös Andris és Keresztes Tomi (Isteni műszak, rendező: Bodzsár Márk), remélem, jó is lesz, de amennyit mi forgatunk, levelezőtagozaton vagyunk filmszínészetből. Minden évben kellene hármat-négyet forgatni, és a katonás színészek nagyon jók, lehetne válogatni. Elmegy mellettünk a filmes karrierünk, a legjobb éveink oda. Az egyetlen reménysugár az, hogy egy akkora cég, mint az HBO, gondol ránk olyan minőségi munkákkal kapcsolatban, mint a Terápia volt. Ez azért összességében így sem túl rózsás, úgyhogy remélem, forgatás miatt majd valahogy külföldre tudok szakadni, örülnék, ha elindulna egy kicsit is a nemzetközi pályafutásom.

Egyre inkább abban hiszek, hogy egyedi karrierem van, társulaton belül is, de nagyon örülök annak, hogy a színház ezt nem tiltja meg. Széles a szakmai érdeklődési köröm és nyughatatlanabb is vagyok ilyen szempontból. Engem érdekel, hogy más műfajokban mi történik, érdekel a tévé, nagyobb a kíváncsiságom. Úgy érzem, hogy a Katonában maximálisan partnerek ebben.
 
Pár hete debütált az M1-en az Életművész című tévéműsor, ahol négy rész erejéig főszereplő vagy.

Igen, most csinálom ezt az unalmasnak nem mondható sorozatot és azon kezdtem el agyalni, hogy milyen új műfajú műsorokat lehet még kitalálni. Hogyan lehet benne lenni nagyon sok dolog sűrűjében. Sok minden izgat, úgyhogy remélem, hogy a továbbiakban is lesz más munkám. Itt a Katonában biztosan leszek, mert olyan, mintha hazamennék. 

Fullár Fanni