"Jó egy történettel  ilyen sokáig együtt menni és együtt lélegezni."

Díszletet és jelmezt tervezel, rendezel, fotózol, fordítasz. Tanultál dráma-pedagógiát és fotózást itthon, Bristolban látványtervezést és performance rendezést. Állítasz fel magadban prioritást ezek között a tevékenységek között, vagy a felkérések elintézik helyetted, mikor mivel kell foglalkoznod?

Szívem szerint azt válaszolnám, hogy ami éppen érdekel és inspirál, azt választom, de nyilván egzisztenciálisan ez picit máshogy néz ki. Asszisztensi munkát már nem szívesen vállalok, mert - bár még azt is nagyon élvezem - mégis nehéz elfogadtatni magam utána ugyanazokkal az emberekkel más titulusban. Örülök, hogy ezen egy picit kezdek túllendülni és a saját utamat járni, és abban minden, amit tudok és képviselek, egyaránt fontos.

Tudsz kizárólag abban a funkcióban létezni, amire épp a felkérés szól? Előnyhöz vagy hátrányhoz juttat az, hogy ennyire átlátod a teljes produkciót?

Talán ez a kérdés úgy merül fel, hogy sok mindent értek egy produkcióból. Értem az összefüggéseket, értem, hogy az adott munkám milyen hatással van a többi területre, és viszont. Ezáltal biztos picit ügyesebben tudok lavírozni. Nem szólok bele jobban, mint bárki más, aki alkotótársként egy érdeklődő, segítő szándékkal viszonyul az adott produkcióhoz. De van a munkámnak egy másik aspektusa is, ami segítség lehet az adott rendezőnek. Szerintem ez csak hasznos tud lenni, és bízom abban, hogy ügyesen tapogatózom és érzem azt, mikor kell befogni a számat.

Dömötör Andrással való munka ilyen szempontból, mennyire demokratikus, mennyire engedi a közös ötletelést?

Andris mindig azt mondja, ő azt szeretné, hogy a közös munka során mindenki a maga területén boldog legyen. Tetszik ez a megfogalmazás, mert érzelmi síkra tereli, de mégis a racionális oldalát mutatja meg a dolognak azzal, hogy elégedettséget érezzek a munkámmal kapcsolatban. Nagyon sokszor, ha kételye van, kérdéseket tesz fel, ami szintén hasznos. Előfordul, hogy a sok kérdés hatására be kell látnom, neki van igaza. Ez egy közös alkotói folyamat, amiben nem kijelentő mondatokban beszél, hanem inkább kérdez.

Mi a Mártírok díszletkoncepciója? Hogyan használod ki a Kamra speciális terét?

A Mártíroknak nagyon sok díszletvariációja volt, az egészen elemelt absztrakttól a nagyon reális terekig mindent kipróbáltunk. Arra jöttünk rá, hogy egy semleges teret kell létrehozni. Az már a kezdetektől adott volt, hogy egy egyterű díszletben kell gondolkodni, mert nagyon sok helyszínes a darab. Egy olyan tér kellett, amiben minden meg tud valósulni, így a díszlet elemeltsége vagy absztrakciója attól van meg, hogy minden egy adott térben van, nem kell minden áron elemelni. Ebbe az egyterűségbe akartam egy hármas tagolást, így lett egy plexi tolóajtós rendszer, ami átlátszik, tehát egy térben maradunk, de közben mégis le tudok választani helyszíneket.

A Kamrának pedig a mélysége van kihasználva, hasonlóan egyébként A Gondokság díszletéhez. Nehéz hosszában használni a Kamra terét, mert a nézőnek nagyon sokat kell forgolódnia, és sose tudja befogni egybe a színpadot. A Mártíroknál nagyon fontos, hogy az ember belássa az egész teret, és ne a díszleten, hanem a nézőn múljon, mit nem vesz észre. Két tolóajtó lesz: egy, ami kettészeli, és egy, ami a kis színpadot választja le. Plusz még egy meglepetés rész. Azt remélem, hogy nemcsak a díszletben lesznek elrejtve oda nem illő finomságok vagy részletek, hanem az egész előadásban is, amiket jó lenne, ha mindenki beleépítene ebbe a vizuális világba.

Mennyit vagy benn a próbákon?

Kicsit a tyúk meg a tojás kérdése. Azért hívnak olyan díszletekre, amik rugalmasak, kevés idő van rá és nehezebbek a körülmények - mert sokat vagyok bent? Vagy én vonzom, pont azért, mert ott vagyok, és ezért gyorsabban tudok reagálni a problémákra. Ha látom, hogy valami nem működik a próbán, vagy arról eszembe jut valami, akkor lehetőség szerint megpróbálom beépíteni. Hasznos bent lenni, de azért én sem vagyok ott minden próbán. Eleinte gyakrabban, aztán nyilván már nincs is időm rá, mert a kivitelezéssel foglalkozom. Amíg nincs kőbe vésve, addig fontos beülni. Szeretem látni, mi történik, mert ahhoz én is tudok idomulni. Hiszek a részletességben. Ez különösen igaz a jelmezre: szerintem hasznos látni egy jelmeztervezőnek, hogyan alakulnak a próbákon a karakterek.

A Gondnokságnál mennyi időd van megcsinálni a díszletet és a jelmezt?

Három napom.

A videók látványa is hozzád tartozik?

Igen, Kolozsváry Bálinttal kiegészülve. Egyébként a videóknál már lustulok. Azért nehéz, mert A Gondnokság egy underground produkció a színházon belül is. Én például nem vagyok  egyeztetve, tehát mindig az éppen aktuális munkám mellett kell megoldanom az adott epizódot. Volt már olyan, hogy aznap volt premierem máshol.

Például ettől is függ, hogy egy részben épp mennyire elnagyolt a díszlet-jelmez, vagy éppen részletes és kidolgozott - mert ráértem. Az is közrejátszik, hogy a szinopszist mikor kapom meg. Ebben csak az van leírva, hogy kb. milyen jelenetek lesznek, és abban minek kell történnie. Néha meg van adva hozzá konkrét helyszín, például egy ,,óvóhely”, de néha csak annyi van, hogy ,,valahol”, és a kellékeket is ki kell találni hozzá.

Az is tényező, hogy hány helyszín van, és hány videóbejátszás, mert nyilván egy csomó szcenikai dolgon is múlik, hogy mennyi díszletet tudunk berakni. Nem lehet két perc alatt átrendezni teljes tereket, bár volt rá példa, de azt nagyon ki kell találni Lacekkal (Tóth László), aki a Kamra színpadmestere, és iszonyú nagy segítség.

Van, hogy komplett díszleteket építünk fel hátul, akár egy részben többet is. A videókban pedig a munkám attól is függ, hogy fantáziahelyszínen járunk, vagy reális helyen. Nagyon szeretem például, ha kimegyünk az utcára, mert A Gondnokság egyik fő sajátossága, hogy a mai valóságban játszódik.

Kolozsváry Bálint egy iszonyatosan kreatív videós, aki csodálatos munkát végez, olyan trükköket és effekteket tud csinálni, ami nagyon nagy segítség, mert nem kell felépítenem óriás dolgokat.

A Gondnokság a színházi sitcom műfajában jön létre hónapról hónapra. Vannak olyan specifikumai A Gondoksághoz kapcsolódó munkádnak, amiket  a két évadon át tartó sorozat jelleg biztosított?

Kevés embernek adatik meg, hogy végig tudja vinni a díszletek és jelmezek sorsát. A két év alatt nem csak A Gondokság fejlődött, szóval nem csak azt találhatom ki, hogy miért helyezik odébb mondjuk a TX4-et, hanem azt is, hogy mi történik ezekkel az eszközökkel, milyen apró kiegészítők kerülnek fel: például felkerül egy oltár a Nagy Királlyal, vagy az oltáron belül lecserélődik a kép Attila képére. Vagy épp Anjoukkal van tele a faliújság, vagy hímzéselemzésekkel. Egy csomó olyan részlet van, amit nem biztos, hogy mindenki felfedez, de én nagyon nagy örömömet lelem abban, hogy ez egy állandóan változó, élő dolog. Mert hónapról hónapra, ahogy a gondnokok élik életüket, úgy változik picit a tér is. Ahogy otthon is állandóan alakul az életterünk. Ezt nagyon élvezem. A jelmezben pedig szeretem az álcákat, hogy hirtelen kell teljes karaktereket a gondnokokra varázsolni úgy, hogy az pont passzoljon, vagy direkt kontrasztban legyen a gondnok alapkarakterével. Különösen nagy élvezet volt Rezes Judit által játszott Virág, aki egy mélyen vallásos, szigorú, nagyon zárt lányból elkezdett nyílni, lazulni, vadulni, és mostanában ebből fordul át egy kicsit népies irányba. Nagyon izgalmas, hogy ilyen sokáig lehet végigkísérni egy karakter jellemfejlődését.

Most különösen készülök a finálé-beli megjelenésükre, a Nagy Királlyal együtt. Ez lesz a megkoronázása az akció- és a népihős egyesülésének.

Nagyon fog hiányozni a  Gondnokság. Nyilván tudom utálni és bosszankodni rajta abban a három napban, amíg elkészül, de az a jófajta adrenalin, amikor nagyon gyorsan kell valami nagyon látványosat vagy nagyon vicceset csinálni, az pótolhatatlan. Azért szeretem a sorozat műfaját, mert jó egy történettel  ilyen sokáig együtt menni és együtt lélegezni.

Írta: Fullár Fanni

Ónodi Eszter és Jordán Adél éppen a Musik, musikk, musique egy előadására készül. A huszas-harmincas évek látványos sminkjeit és frizuráit felidéző produkció alapos előkészítést igényel, és a szereplők előadás közben is többször teljes átváltozáson mennek át.

Január végén mutatjuk be a Rükvercet a Kamrában.  Arról, hogy Kerékgyártó István regényének miért pont most kell színpadon megvalósulnia, Máté Gábor az előadáshoz kapcsolódó nyílt próbán már beszélt (beszámolónk a nyílt próbáról itt olvasható) A bemutató előtt két héttel arról kérdeztük Máté Gábort, hogyan birkóznak meg az alkotók a Rükverc adta szakmai kihívásokkal. [leírás, szereposztás és fotók az előadás színlapján]



A történetmesélés maradt az adaptáció fő célja vagy inkább apró kis mozaikok felvillantása a főszereplő, Vidra Zsolt életéből?

Most még semmilyen rálátásom nincs erre, még egyben nem láttam a jeleneteket, így nem tudom, hogy mit ad ki igazából. A történetmesélés ebben a kérdésben nem játszik egy az egyben szerepet, mert nem az van, mint egy színdarabban, hogy vannak szereplők, akikkel történik valami és a végén lesz majd valami ezekkel a szereplőkkel. Itt eleve visszafelé megyünk időben és iszonyú sok a szereplő. Lehet, hogy mindennek ellentmond, amit most csinálunk.  Leginkább valamiféle Akárki-történetre hasonlít, ha mindenképpen valamilyen drámatípust kellene megnevezni. Arra vagyok kíváncsi, vajon színpadon működik-e, amit nekem  a könyv adott, amikor olvastam, hogy szabálytalan és hogy visszafelé megy az időben.

Számomra a Rükverc leginkább egy lecsúszástörténet. Úgy látom, ez nem csupán Vidra Zsolt, hajléktalan ember története. Az ország is errefelé megy. Azt érzem, hogy az egész ország csúszik lefelé. Anyagi és morális értelemben. Az elszegényedés mértéke olyan hatalmas, hogy erről beszélni kell.



Azért a mozaikokat mégis valahogy egyben kell tartani. Benne maradt például a narráció is, ami talán ezt a célt szolgálhatja.

A mai drámaírói technikában a narratív elemek használata nagyon népszerű, bár ilyen magyar darab alig van, úgyhogy ebből a szempontból ez egy formai kísérlet is lehet. Tulajdonképpen ezért is nem az íróval készíttettem az adaptációt, hanem Radnai Annamária dramaturggal. Attól tartottam, hogy egy olyan író, akinek nincs gyakorlata a drámaírásban, túlságosan is szabályszerű drámatípust akar majd alkotni, ahol mindent többször el kell mondani ahhoz, hogy teátrálisan bármi létrejöhessen.

Vidra Zsolt kettős szereposztását a ,,Bán-lehetőségen” túl még mi indokolta? (Bán Bálint, a Színművészeti Egyetem végzős hallgatójaként szakmai gyakorlatát a Katona József Színháznál tölti, ahol édesapja, Bán János alapító társulati tag)

Nem akartam, hogy egy fiatal színész idős embert alakítson vagy fordítva. Azt akarom láttatni, kézzel foghatóvá tenni,  hogy a fiatalságban megtestesül a lehetőség.  Arról akartam ezáltal beszélni, hogy a lehetőségekről hogyan lehet lecsúszni, vagy mennyire le lehet csúszni. Vagy mennyire brutális az, amikor megszűnnek valakinek a kapaszkodói. Én a mai világ drámai hősének a hajléktalant tartom. Antihős persze, de hős.



Említette a nyílt próbán, felmerült az, hogy fordítva kezdjék el próbálni, tehát a születéstől kezdve, de mivel a színész formát is tanul, maradtak az eredeti sorrendnél. Hogyan boldogulnak a színészek?

Én azt vettem észre, hogy az jár jól, aki mindig a konkrét szituációt játssza. Ilyen szempontból nagyon hasonlít egy színművészetis vizsgához, ahol különböző jeleneteket játszunk egy vizsgán és elkezdjük valamilyen jelenettel, sokszor csak azért, mert az úgy praktikus. Tehát az első jelenet azért az első jelenet, mert sok a díszlet, aztán utána az következik, amit könnyű átdíszíteni. Ott tapasztaltam meg - különösen az olyan életjeleneteknél, amikor a saját életükből kell a növendékeknek jelenetet hozniuk - , hogy a vizsgából sokszor kiadódik egy színdarab. Noha semmi közük  egymáshoz a különböző sorsoknak vagy jeleneteknek. A Rükvercben  az a nehéz, hogy jellemben nem fejlődik senki. Egyetlen egy szereplő fejlődhetne, az a Vidra, aki viszont visszafelé megy az életében.

A történetben gyakran előfordul szex, halál, erőszak. Ezek mindig kényes témák színpadon és mindenképpen stilizációhoz kell nyúlni, kérdés, hogy milyen mértékben? A próbák során láttam olyat is, hogy dobolás a verekedés, a szexet pedig imitálják.

Ezek a formai kitalációk még bőven változhatnak a bemutatóig. Az előadás terveim szerint egy hatalmas szatyorban fog játszódni - ez már eleve kijelöl egy stílust. Nem lesznek igazi jelmezek, a különböző pólókra és trikókra az éppen adott szereplő neve lesz ráírva, ez nagyfokú szabadságot ad. Most még a díszlet is csak jelzés, nem látjuk eléggé  az előadásnak a formai keretét. Remélem, hogy ez együtt kiad valamit, amibe belefér, hogy a verekedés  dobolás, a szexjelenet meg akár csak valami imitáció. Én amúgy is nagyon szexjelenet-ellenes vagyok, hogy úgy mondjam.

Fullár Fanni

Hajdanán a hatalom intoleráns volt a komédiásokkal, és elkergette őket az országból. A színészek és a társulatok ma azzal kínlódnak, hogy helyet, színházat és közönséget találjanak;  és mindennek a válság az oka.

A hatalmon levők tehát már nem akarják ellenőrizni és korlátozni azokat, akik iróniával és maró gúnnyal fejezik ki magukat, mivel a színészeknek se terük, se publikumuk nincs, akihez szólhatnának.

Ezzel szemben a reneszánsz korában, Itáliában a hatalomnak nehéz dolga volt, amikor féken akarta tartani a komédiásokat, mert azok nagy népszerűségnek örvendtek.

Köztudott, hogy a Commedia dell’Arte színészeinek tömeges elvándorlása az ellenreformáció korában következett be, amikor elrendelték a színházi terek elpusztítását, különösen Rómában, ahol a szent város meggyalázásával vádolták őket. XII. Ince pápa, a polgárság konzervatívabb és a klérus magas rangú képviselőinek kitartó nyomására 1697-ben elrendelte a Tordinona színház bezárását, amelynek színpadán a moralisták szerint a legtöbb obszcén előadást játszották.

Az ellenreformáció korában, az Észak-Itáliában működő Carlo Borromeo bíboros tevékenységének nagy részét a „milánói hívek” megváltásának szentelte, méghozzá úgy, hogy különbséget tett a művészet, mint a szellemi nevelés legmagasabb formája és a színház között, amely szerinte a szentségtörés és a hiúság megnyilvánulása. Egy – a munkatársaihoz írt – levelében, amit emlékezetből idézek, többé-kevésbé a következőket fogalmazza meg: „Mi, akik a mérgező gyomok elpusztítására vállalkozunk, megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy tűzre vessük a gyalázatos szövegeket, hogy kitöröljük ezeket az emberi emlékezetből, és üldözzük azokat, akik mindezt kinyomtatják. Nyilvánvaló azonban, hogy amíg mi aludtunk, az ördög újra meg újra megújuló ravaszsággal munkálkodott. Mennyivel mélyebben hatja át a lelket az, amit a szem lát, mint ami az ilyen könyvekben olvasható! Mennyivel súlyosabban rombolja a fiatal fiúk és lányok elméjét a kimondott szó és az azt kísérő gesztus, mint a könyv lapjain olvasható holt szavak. Következésképpen sürgősen el kell űzni a városainkból a színészeket, ahogy ezt a nemkívánatos személyekkel tesszük.”

Éppen ezért a válság megoldására az az egyetlen reményünk, hogy üldözni kezdenek bennünket és főleg azokat a fiatalokat, akik színházzal akarnak foglalkozni: így kialakul majd a komédiásoknak és színházcsinálóknak egy új diaszpórája, amely a tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt farag, és új színházat hoz létre.
    
Forrás: Nemzetközi Színházi Intézet (ITI), Magyar Központ

Dario Fo (1926. március 24.)
Olasz drámaíró, színházigazgató, színész, zeneszerző, a commedia dell’arte műfajának megújítója. Műveiben a legtöbbször a politikai korrupciót, a politikai gyilkosságokat állítja középpontba. 1997-ben Nobel-díjat kapott „az egyszerre szórakoztató, lebilincselő és távlatokat nyújtó szövegek alkotásában mutatkozó erőssége elismeréseként.” Leghíresebb és legnépszerűbb darabja az Mistero Buffo (1969), melyet több mint harminc nyelvre fordították le.

Színházcsinálók című sorozatunk harmadik részében Kovalik Balázs, Mohácsi János és Zsótér Sándor volt Schilling Árpád vendége.



2013. március 16.

Egy közönségtalálkozó beszélgetését szerettem volna lejegyezni. A Cigányok című előadáshoz kapcsolódóan már több hasonló találkozó volt a Katonában: voltak roma fiatalok Felsőzsolcáról, roma aktivisták, most pedig a rendőrség, pontosabban a főiskola képviselteti magát. Arról beszélgetünk, milyenek vagyunk, milyen környezetben élünk, és milyen egy ilyen környezetben rendőrnek lenni.

[a Cigányok színlapja, fotók]

Megszólalók:
Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, a darab rendezője
Grecsó Krisztián, a Cigányok előadás társszerzője
Dr. Németh Zsolt r. ezredes, kriminológiát tanít a Rendőrtiszti Főiskolán
Dr. Valcsicsák Imre, etikát tanít a Rendőrtiszti Főiskolán
Dr. Hautzinger Zoltán r. alezredes, a bevándorlási és állampolgársági tanszék vezetője
Dr. Sivadó Máté r. százados, kriminológiát tanít a Rendőrtiszti Főiskolán

Máté Gábor: Úgy kezdődött, hogy szerettem volna csinálni egy előadást arról, ami ma Magyarországon van. Súlyos problémának tartom, hogy ma Magyarországon előfordulhat az, hogy valaki lelő valakit csak azért, mert cigány. Kilő, mint az állatokat. Úgy gondoltam, tennem kell valamit. Fontos, hogy nem akartuk idealizálni a helyzetet, tehát nem arról van szó, hogy nincs semmi probléma, szépen megférnek ők is egymással, mi is velük, aztán jön egy rossz ember, aki belő az ablakon, mert ez így nem igaz. Viszont azt is végig akartuk gondolni, hogy milyen lehet rendőrnek lenni. Milyen lehet bemenni a rendőrnek egy egészen más kultúrába. Meg tudom érteni, ha ezek az emberek félnek oda bemenni, és közben joggal félnek a romák is.
 

Grecsó Krisztián: A minap egy egész napot töltöttem egy rendőrkapitányságon, ahol interjút szerettem volna készíteni az ottani rendőrökkel. Úgy tűnt, akarnak mondani valamit, de a diktafon láttán zárkózottak maradtak. Amikor a rendőrkapitány megjött, és a diktafont eltettem, előtört belőle, mennyire el vannak keseredve amiatt, hogy lehetetlen helyzetben kell dolgozniuk, mennyire magukra vannak hagyva, hogy a különböző kulturális világok között mennyire nincsen semmiféle átjárás. Erre a helyzetre senki sem készíti fel őket. Az az abszurd helyzet van, hogy ugyanazt a nyelvet beszélik, mégsem értik meg egymást. Neki kell ebben a helyzetben ott lennie, neki kell helytállnia.

Sivadó Máté: Nagyon méltányos rendőrkép született, szeretnék gratulálni a szereplőknek és a rendezőnek. Fontos, hogy a rendőrnek nem csak nálunk nehéz, mindenhol az. Természetesen jobb modern eszközökkel dolgozni, jobb fizetésért, jobb vezetői struktúrában, ahol a sztálinista módszerektől már elléptek, jobb ott beosztottnak lenni. De mindenhol nehéz a kisebbséget kezelni, Amerikában is nehezen megy be a rendőr Bronxba. Érthető, hogy fél a rendőr, mikor odamegy. Egy ilyen helyzetben, mindenki félne, aki oda menne. Nem a rendőr fél, ott mindenki fél, aki nem onnan jön, és nem ismeri a körülményeket.

Valcsicsák Imre: Nem tudtam rendőrszemmel nézni, mert a darab nem rendőrökről szól, és nem rendőröknek. A darab arról szól, hogy ki kitől fél. Tehát a darab a mi világunkról szól, olyan világról, amelyben mindenki fél mindenkitől. Ez rettenetes, nem normális viszonyrendszer. Sajnos ilyenek vagyunk.

Németh Zsolt: Kovács Lehelnek mondtam már, nekem az volt a legszebb pillanat, amikor a két rendőrrel nézik egymást – ott abban a pillanatban nagyon szépen mutatták meg a kölcsönös félelmet. Én a hallgatóknak egy dolgot szoktam mindig hangoztatni, a rendőrnek úgy kell intézkednie, hogy az emberi méltóságot sosem szabad figyelmen kívül hagynia. Tévedés az, hogy a rendőrnek harcolnia kell az utcán.

Az én kérdésem az lenne még, hogy a cigányokat is sikerült-e jól ábrázolni? Igaz-e, hogy ők ilyen sunyik, becsapják egymást?

Máté Gábor: Tartottunk közönségtalálkozót roma fiatalokkal. Megrendülten ültek. Az ő beszédükből az derült ki, hogy igaznak látják, ahogy őket ábrázoltuk. Részleteiben nem láttak mindent pontosan igaznak, de összességében igen. Volt egy olyan találkozó is, amikor aktivisták jöttek el. Döbbenetes volt, mert ők teljes mértékben kikérték maguknak az ábrázolásunkat. Ők mind tanult, egyetemet végzett roma fiatalok voltak. Megdöbbentő volt, amikor az egyik feltette a kezét, és azt mondta, hogy „Én 70 nevetést számoltam össze a második rész alatt”. Tehát ez azt jelenti, hogy az illető eleve úgy ült be, hogy elkezdte számolni. Ő semmilyen értelemben nem az előadást nézte, hanem a cigányság problémáját nézte ezen keresztül.

A második részben, annak ellenére, hogy tél van, a cigány szereplőket szinte teljesen levetkőztettük, és alábszárukat bekentük egy olyan anyaggal, ami egyébként az ausztrál bennszülöttek testfestésére emlékeztet. Tehát szándékosan van egy kitágítása ennek az egész mélyvilágnak. Olyan eszközöket használtunk, hogy nyilvánvalóvá váljon, nem a dokumentumszerű ábrázolás a cél.

Hautzinger Zoltán: Bennem olyan személyes érzés alakult ki, hogy imádtam a darabot mindaddig, amíg meg nem láttam a rendőrségi láthatósági mellényeket. Akkor elkomorultam, és hirtelen a valóságot képzeltem magam elé, onnantól sokáig utáltam a darabot, mindaddig, amíg különböző párbeszédek, jelenetek hatására megint magával tudott ragadni az, hogy mégis színházban vagyok és színházi közegben, egy darab lejátszásának vagyok a része.

Máté Gábor: Örülök, hogy ezt mondja, mert ez volt a szándékom. Pont az volt a célom, hogy a néző feledkezzen bele, teljesen varázsolja el az első egy óra, mert azt szerettem volna érzékeltetni, milyen lehet az, amikor egy életbe belőnek az ablakon. Ártatlan emberek haltak meg. Azt akartam érzékeltetni színházi eszközökkel, milyen lehet az a pillanat, amikor valaki elindul reggel, ad egy puszit a feleségének, fogja a táskáját, kilép a lakásából, és lelövik. Egy olyan helyzetben, amiben ez elvileg nem fordulhat elő.

Németh Zsolt: A cigány elkövetők számon tartása 1988-ig létezett. Igaz, nem árt tudni, hogy kik a cigány elkövetők, mert a módszerek tanulmányozásában bizonyos haszna van, de ha ez ilyen nagy problémát okoz a cigányságnak, hogy ezek az adatok megbélyegzésre alkalmasak, akkor inkább lemondunk erről. Ezért mondom azt, hogy a rendőr ne merje azt mondani, hogy tudja, mennyi cigány elkövető van, mert nem tudhatja. Lehet, hogy tudja, de ha a valóságot mondja, akkor nagy károkat tud okozni.

Grecsó Krisztián: Óriási különbség van a rasszista beszéd meg a rasszizmusról való beszéd között. Mi megmutatunk rasszistákat, karaktereket, akik rasszistaként viselkednek adott szituációban, de nem azonosulunk velük. Azt mondani, hogy az nekik jót tesz, ha nem beszélünk a rasszizmusról, ezzel én nem értek egyet. Kockázatosnak tartom, mert ez mindenféle kommunikációt lehetetlenné tesz. Nem a rasszizmusról szóló beszéd a hibás a rasszizmusért.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a második felvonásnak milyen a romaképe? Azt mondom: azért azt ne felejtsük el, hogy egy lövés után vagyunk! Azt szerettük volna bemutatni, hogy milyen lehetetlen kitörni a kölcsönös megbélyegzésből. Ugyan megpróbálják például amikor a Danit hallgatja ki a nyomozó. Mind a ketten megpróbálnak ebből kitörni, de mindig elbukik a dolog, mert hol az egyik, hol a másik akadályozza meg. És ezt a kudarcos kommunikációt kellett ábrázolni. Ebben az értelemben, nekem nem volt terem arra, hogy bármilyen helyzetben is megmutassam a cigányokat. Hiszen egy lövés után vagyunk. Én itt egy konkrét cigányságképpel nem tudok foglalkozni, hiszen belőttek az ablakon, nincs tovább.

Sulyok Judit
 

Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Schilling Árpád. 2013. február 16., Katona József Színház

Fodor Tamás, Schilling Árpád. 2013. március 2., Katona József Színház

Molnár Piroskával, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 1984 között volt a Katona társulatának tagja. Szó esett többek közt a Katona megalakulásáról, a kaposvári időszakról, a Katonából való távozás körülményeiről, a közönségről és a pályakezdő fiatalok helyzetéről.

1968-ban végzett a főiskolán. Pár évvel később már Kaposváron játszott. Hogyan került Kaposvárra?

Zsámbéki Gáborral egyszerre végeztünk a főiskolán, ő rendező szakon, én színész szakon. Talán ugyanakkor kaptunk diplomát, ugyanabban az évben, csak a rendező szak egy évvel több volt. Úgy emlékszem, ő rögtön Kaposvárra ment, én Szegedre szerződtem. Miután eltelt két év Szegeden, Kiss István és Koltai Róbert osztálytársaim már ott voltak Kaposváron. Komor István – aki addig a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője volt – átkerült Kaposvárra igazgatónak, Zsámbéki Gábor ekkor lett főrendező. ’71-ben hívtak engem, és mentem is. Ekkor kezdődött ez a hosszú kaposvári lét, a Sirály premierjével, 1971. október 1-jén.

Amikor Zsámbéki otthagyta a kaposvári színházat, és a Nemzetiben folytatta pályafutását, egyértelmű volt, hogy vele jön?

Persze, egyértelmű volt. Borzasztó boldoggá tette az embert, hogy lehetősége volt jönni, mert  kiválasztották arra, hogy jöjjön.

A Kaposváron kialakult jól működő szakmai közösséget a Nemzetiben is megtalálta?

Ott belekerültünk egy másfajta közösségbe, ha azt közösségnek lehet nevezni. A nálunk idősebb kollégák zöme eleinte gyanús csoportnak nézett minket, a kis kaposvári és szolnoki különítményt. Mi, kaposváriak és szolnokiak elég hamar összetalálkoztunk, hiszen ismertük egymást a főiskoláról, meg egyáltalán, olyan kis ország ez, annyira kicsi a szakmai közösség, hogy szinte mindenki ismer mindenkit. Ki-ki vérmérséklete szerint be tudott kapcsolódni a Nemzeti Színház vérkeringésébe is, hiszen rögtön nagy szerepeket játszottunk, habár kicsit talán megilletődve a nagyoktól, de annak az örömével is, hogy kipróbálhatjuk magunkat egy ilyen közegben.

Hogy alakult ki a Katona társulata? Lehetett sejteni, hogy kiket fognak hívni?

Nyilvánvalóan Zsámbéki Gábor és Székely Gábor tudták, hogy kik azok, akikkel a továbbiakban dolgozni akarnak. Azt is tudták, hogy ki az, aki a Nemzetiből jönne, Horváth Jóska, Gelley Kornél, Máthé Erzsi, Major Tamás, Gobbi Hilda. Természetesen szóltak az embernek, hogy alakul ez a színház, és számítunk rád. Ilyen egyszerűen. Aztán Zsámbékinál egyik este volt egy úgynevezett alakuló ülés, ahol összegyűlt mindenki, aki aztán elkezdte a Katona József Színházat. Tradíció volt, hogy Major Tamás a főiskolán minden évnyitókor és évzárókor elszavalta Petőfi Sándor Levél egy színész barátomhoz című versét. Itt is elmondattuk vele, ezzel megalakult a Katona József Színház. (nevet)

Sokan nyilatkozták, hogy volt egy különleges hangulat a Katona megalakulásakor, érződött, hogy jelentős szakmai műhely jött létre.

Hát hogyne, olyan erők voltak együtt ebben az alakuló színházban, hogy csak jó lehetett belőle. Csomó egyet gondoló, egyet akaró ember. Ami később talán egy kicsit baj is lett. Mi nagyon boldogan vállaltuk a kisebb szerepeket is, de egyre ritkábban jutott nagy szerep, hiszen vetésforgóban kellett dolgozni, hogy mindenki jól járjon. Egy évben négy bemutatónál többet nem nagyon lehetett tartani, akkor még nem volt Kamra, nem voltak külön játszóhelyek. Évente négy bemutató esetében örült az ember, ha 35 színészből egyszer, vagy egy félszer jutott neki olyan szerep, amire vágyott, amiben igazán meg tudta mutatni magát, vagy amilyenhez hozzá volt szokva. És lassan el is kezdődött, hogy akik több munkára vágytak, azok  elszivárogtak. Többek között két év után én is. Azt gondoltam, hogy a fejemen meg a lábujjamon jön ki a rádió meg a szinkron, és hol a színpad. Akkor elmentem Kaposvárra újra. Pont olyan életkorba kerültem, 35-40 közé, amikor ritkábban jut az embernek szerep, vagy legalábbis olyan, amiről azt gondolja, hogy „na, ez aztán szerep”.  Kaposváron lehetőségem volt koromnál fiatalabbat és koromnál idősebb szerepet játszani, zenésben és más műfajban dolgozni. Az a tizenvalahány év, amit újra Kaposváron töltöttem és éjjel-nappal játszottam, az adta igazából a színészi pályám derekát. Így visszatekintve nem bántam meg, hogy így alakult.



Ebből a katonás időszakból volt olyan meghatározó előadás, amire szívesen emlékszik?
A szent család, amit Zsámbéki Gábor rendezett. Azt például nagyon-nagyon szerettük. De szerettem Székely Ahogy tetszikjében is játszani, egy kis szerepet, a Jucit, vagy a Major rendezte Tudós nőkben. De olyan nagyon meghatározó szerep nem  jutott akkor.

A szent család miért volt ennyire különleges?

Gobbi Hilda volt a főszereplője, és remek karakterszerepek voltak mellette. Nagyon szerettük benne egymást nézni, szerettük azt a változatot, amit Zsámbéki csinált a három felvonásos Schwajda-darabból. Egyfelvonásosra húzta össze. Valahogy olyan családias,  jó hangulat volt.

Fel tudna idézni belőle egy részletet?

Mindenkinek általában két jelenete volt. A mama (Gobbi Hilda) volt a központi figura, és mi, a felnőtt gyerekei hozzá mentünk látogatóba. Hildával volt egy nagy jelenetem, amit még most is idézgetnek a kollégák. A végén, amikor rácsapom az ajtót és azt mondom neki, hogy: „Rohadj meg, ahol vagy!’”. (nevet)

Milyen volt ez a két év? Már akkor érezhető volt a mítosz, amely később a színház körül kialakult?

Az érezhető volt, hogy az ember jó helyen van. Nagyon komoly, erős munka folyt. Ez főleg a két Gábornak volt köszönhető természetesen, de mi is beleadtunk apait-anyait. Azt pontosan lehetett tudni, hogy itt milyen értékek, erők vannak együtt, és ha ezek az erők működnek, az meghozza a maga gyümölcsét. Aki egy kicsit másképp gondolkodott, az hamar kikopott onnan. De azt hiszem, hogy mi, akik az elején mentünk el, nem azért mentünk, mert bármi bajunk lett volna a színházzal, inkább magunkkal volt bajunk.

Könnyen meg tudta hozni a döntést?

Nem. Persze, hogy nem könnyen. De átgondoltam mindent, az életkoromat, a lehetőségeket, és azt gondoltam, hogy szeretek dolgozni, tudok is dolgozni, és ha még lehetőségem van  sokat és jól dolgozni, akkor ki kell használnom azt a lehetőséget.

Kért tanácsot valakitől?

Nem kértem tanácsot senkitől. Tudtam, hogy Kaposváron van egy úgynevezett Művészeti Tanács, amely dönt arról, hogy ki mehet oda. Felhívtam Babarczy Lászlót, aki akkor az igazgató volt, ő rögtön mondta, hogy ezt a Művészeti Tanács elé terjeszti. Aztán visszahívtak, hogy persze, tárt karokkal várnak.

Ha most visszahívnák a Katonába, visszajönne?

Ó, hát akár takarítónőnek vagy jegyszedőnek is! (nevet) Minden előadást látok, úgy járok oda, mintha hazamennék, már a fiatal kollégák közé is, mert mindegyiket ismerem, egy páran tanítványaim voltak a főiskolán.  Kulka Jancsi nemrég felhívott, hogy meghívták a Katonába egy szerepre. Neki ez külön boldogság, mert ő nem volt ott tag. Úgyhogy az bármikor megtiszteltetés lehet, bármelyik kollégának, ha a Katonában játszhat.




Milyen volt visszatérni Kaposvárra, változott a hangulat?

Ugyanúgy mentem, mintha előző nap jöttem volna el. Rögtön nagy szerepeket kaptam, reggeltől estig munka folyt, akkor nagyon érdekes, pezsgő élet folyt Kaposváron. Már ott dolgozott Gothár, Ács Jancsi, Jordán, Lázár, Pogány, Koltai, Csákányi, jött Kulka és Bezerédi, szóval hihetetlen csapat volt együtt. A hegyeket is elmozdították, ha azt kívánták tőlük. Nemcsak színészek, hanem irodalmárok, képzőművészek is gyakran megfordultak, egy európai átjáróház volt akkor Kaposvár. Jött Eörsi, Spiró, kicsit megültek a büfében, ott voltak egy-két napot. Nagy mozgás volt, hoztak híreket innen-onnan, szóval tudtunk a világról. Az nagyon jó volt.

Ebből az időszakból mi volt a legmeghatározóbb előadás vagy szerep?

Abból kismillió, nem is tudnék mondani egyet. Ascherrel rengeteget dolgoztam, játszottam zenés darabokban. Áccsal a Sirályban próbálhattam újra, akkor már Arkagyinaként. Az egy nagyon lendületes korszak volt.

Visszatérve a Katonára, milyen volt a közönség?

A Katonának mindig is jó közönsége volt, szinte már a kezdetektől fogva állandó teltházzal játszottunk. Minden újonnan alakult színház kap egyfajta kiemelt figyelmet a színházlátogató közönségtől, a Katonát már az indulásakor elkönyvelték az értelmiség színházának, ahogy ma is, úgy akkor is az értelmiség egy szélesebb rétege járt oda. Talán régebben – főiskolás koromban – az Ádám Ottó-féle Madách Színház töltötte be ezt a szerepet. Persze egy-egy kísérleti vagy kísérletinek titulált előadás nyilvánvalóan nem megy olyan sokszor, és a közönségnek az erre fogékonyabb része is változóban van, sokan szívesen veszik, ha a szórakoztatás is szerepel a repertoáron. De hát múltkor láttam például a Heldenplatzot teljes házzal, pedig az igazán nem nevezhető szórakoztató színháznak.

Mennyire szokták figyelni a közönséget? Különbséget tesznek ilyen szempontból az előadások között?

Persze, az azonnal érződik, hogy jön-e aznap az emberrel a közönség. Amikor nem, az nagyon nehéz, mert  ilyen helyzetben könnyen abba a hibába lehet esni, hogy elkezdünk erőlködni, ami viszont csak még inkább eltartja az egésztől a közönséget. Fontos, hogy legyen bennünk egy könnyedebb lelki tartás, nem szabad erőltetni semmit, így végül többnyire átbillen a dolog. Nagyon érdekes, hogy sokszor elég csak három-négy ember, akik képesek magukkal vinni a közönség többi részét, akiknek köszönhetően eluralkodik egy hangulat. Talán pont ez a színház lényege, hogy minden este másik közönséggel találkozik az ember, és hogy miként sikerül hatni rájuk újra és újra. Szinte azonnal, már az első percekben meg lehet érezni,  milyen publikum lesz, de ez is becsapós. Előfordul, hogy egy vígjátéknál hiába nagyon nevetősek a nézők, az előadás végén mégis visszafogottabb a taps, míg a szolidabb, tartottabb közönség a végén szétveri a házat. Tehát ez is változó, viszont külön élvezet is egyben, hogy na, vajon ma milyenek lesznek? (nevet). Persze nyilván a nézők is ugyanezt gondolják, hogy vajon milyenek leszünk mi, színészek. Amit azonban nekik nehezebb érzékelni, és az ember sokszor bele is esik abba a hibába, hogy elkezdi magyarázni egy nézőnek hogy „jajj, miért pont ma este láttad, borzasztó”, ő meg néz rád, hiszen ma este látta és kész. A közönség nem tudja ezeket az apró kis különbségeket észlelni, amit mi tragédiának tartunk.

Milyen érzés volt tanárként visszatérni a színművészeti egyetemre?

Meglehetősen furcsa volt. Először Vámos László mellett voltam tanársegéd a ’94-98-as Zsámbéki-osztályban, és akikkel ott együtt dolgoztam, ma már mind elismert színészek és színésznők. Később bábosokat kezdtem el tanítani. Nagyon nagy élvezet nézni őket, és közben visszaemlékezni arra, hogy mi milyenek voltunk. Nyilván ugyanilyenek. Egyáltalán nem érzem magam tanárnak, inkább egy felnőttebb embernek, aki megpróbál tanácsokat adni a nála fiatalabb vagy gyakorlatlanabb embereknek. Nem tanár-diák viszony ez, én csak egy idősebb kolléga vagyok, aki megpróbálja átadni a tapasztalatait az újabb nemzedéknek, észrevetetni velük, amit ők, saját magukból nem látnak, ami kívülről jobban, könnyebben érzékelhető. Amikor ők ezt nem fedezik fel önmagukban, akkor az én feladatom, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy mit kell kibontaniuk saját magukból, mi az, amit használni kell, ami értékes és figyelemre méltó.

Milyennek látja a jövőjüket?

Ez  nehéz kérdés. Túlságosan is telítve van most a pálya, egyre nehezebb elhelyezkedni. Mi minden évben reszketünk, hogy a végzős osztálynak vajon lesz-e állása. A fiatalok is nehezebben mennek vidékre, mint mi annak idején, valahogy egyre jobban eluralkodik a Pest-központúság. Bár nincs hely, mégis sokan ragaszkodnak a pesti életformához, valamiért félnek a vidéktől. Persze nehéz az egyetem után az elszakadás mindentől és mindenkitől, a teljesen új környezet ijesztőnek tűnhet. Vagy talán mindezek ellenére azt gondolják, hogy Pesten még mindig több a lehetőség. Persze akad, akinek szerencséje van, a mostani Zsámbéki-osztályból két fiú (Fehér Balázs Benő és Rada Bálint) éppen szakmai gyakorlaton vesz részt Londonban. Ahol tudjuk, ajánljuk őket, de ennek ellenére is nagyon nehéz a mostani helyzet. Fontos a pozitív hozzáállás, a Zsámbéki-osztály például azt mondta nekem, hogy „ne tessék minket félteni, tanárnő!” Azt válaszoltam nekik, hogy nekem van egy jó nagy garázsom. „Na, akkor garázsszínház”¬ vágták rá egyből. Ez a mostani helyzet. Ha máshol nem, akkor a garázsomban csinálunk színházat! A fontos, hogy csináljuk.

Üzenne valamit a 30 éves Katonának?

Csókolom! (nevet). Annyit, hogy eddig is, ezután is szorgalmasan nézem az előadásokat. Kívánom, hogy maradjon olyan jó, amilyen volt!

Készítette: Brozsek Niki, Kecskés Nóra és Pozsgai Dóri
Az interjú a Katona Ifjúsági programjának keretében jött létre