Bagatell – gondolatok egy pincében címmel látható márciustól Bezerédi Zoltán önálló verses estje a Sufniban. Válogatás többek közt Ady, Esterházy, Háy, Petri, Térey és Vörösmarty műveiből. Zoltánt az előadásról, az abban szereplő versekről kérdeztük.


Hogyan vetődött fel a verses est ötlete?

Szeretném, ha szeretnék az emberek a verset, és szeretném, ha én lennék az, aki megszeretteti velük. Mintha hanyagolva lenne ez a műfaj mostanában, ez ellen pedig tenni szeretnék.

Kiktől hangzanak el versek, és mi volt a koncepciója a művek válogatásánál?

Ady Endre, Babits Mihály, Esterházy Péter, Háy János, József Attila, Petri György, Marin Sorescu, Spiró György, Szabó Lőrinc, Térey János és Vörösmarty Mihály versei, műrészletei hangzanak el. A versek válogatásánál leginkább azt vettem figyelembe, hogy melyik vers érintett meg, mit mondanék szívesen, gondolatilag most mely versek foglalkoztatnak, nekem mi áll jól. Néha a szerelemről beszélek, néha a halálról, vagy hogyan létezem ma (verses formában), és ez mind én vagyok.

Másfajta felkészülést igényel egy önálló est, mint egy sokszereplős előadásban való részvétel?

Minden darabnak és minden anyagnak saját lelke van, valami nagyon könnyen adja magát, valami nehezen. Valami egyből jön, valami nem. Küzdeni kell értük, de érdekes módon nem terhelt meg nagyon a felkészülés. Természetesen kell egy folyamatos beszédtechnikai tréning, és biztos, hogy el kell mondani bemelegítésképpen a szöveget, aznap, amikor játszom, agytréningként is.

Volt a próbafolyamatban valaki, aki rendezőként funkcionált?

Nem volt. Tulajdonképpen én szerkesztettem az estet, és rendeztem magamat. De az ember a barátait meghívja néha, mert kell egy külső kontroll. Megnézte Máté Gábor igazgatóm és barátom, megnézték dramaturgok, színész kollegáim, és mindenki mondott olyat, amit érdemes volt megfogadni. Biztos lesznek nézők  is, akik valahogy tudomásomra juttatják majd, hogy náluk mi hatott és mi nem, hol érezték jónak és hol nem. Utána persze az én döntésem lesz, melyik tanácsot fogadom meg.
A verseket időnként megszakítja egy-egy videóbejátszás. Miért kerültek bele az estbe?

Gyerekkoromban fedeztem fel az első bejátszáskor elhangzó József Attila.verset, amelynek címe: Kedves Zoltán. Arra gondoltam, ez nekem szól. Felkértem Jordán Tamást, aki kitűnő József Attila-előadó és kedves barátom, hogy mondja el ezt a verset.

Elhangzott olyan kritika az akkor még készülő esttel kapcsolatban, hogy nagyon férfias műsor, nincs benne elég nő. Pont akkoriban terjedt a Facebookon az 500 legszebb nő sorozat, azt gondoltam, hogy ezzel lehetne mit kezdeni, egy másik ritmushoz pedig Fernando Botero nagyszerű kolumbiai festőnek a képeit raktam. A legszebb nőktől jutunk a nagyon kövér, csúnya, kiszolgáltatott nőkig.

Felmerült, hogy tiszteletlen vagyok a költőkkel szemben, mert nem nevezem meg őket és a versüket. Úgy éreztem, a gondolatok érvényesebben kötődnek egymáshoz, ha nem tördelem szét őket. Így a végén az utolsó bejátszásban fölsorolom az összes költőt és a művek címét.

Kiknek ajánlja az előadást és miért?

Mindenkinek, aki szereti a verset, és akinek idegen ez a műfaj, de ad egy esélyt nekem megszerettetni.

Fullár Fanni

Múlt héten mutattuk be a Magyarmeséket, amely néhány soros történetei ötvözik a hagyományos magyar mesei világot napjaink valóságával. Egyedi hangvételű, karikírozó és nem utolsósorban szórakoztató tabló, kicsavart magyarságképpel. A meséket elmondó Bodnár Erikát kérdeztük az előadásról.

"Volt egyszer egy jósnő, aki mindent látott, a múltat és a jövőt, látott előre is meg hátra is, és volt egy nagy ceruzája, azzal írta le a jóslatait, nem kellett radírozni soha semmit, amit leírt, az úgy volt. Mindenki hozzá ment, őt kérdezte, és így a magyarok is elmentek egyszer hozzá. Ő megnézte őket, aztán fogta a ceruzáját, és leírta nekik a múltjukat, a jövőjüket és még egy tortareceptet is. Ezt ingyen adom hozzá, mondta. Legalább egyetek egy jót." - egy mese a százból.



Miben lesz más ez a Magyarmesék-előadás a tavalyi évadban bemutatott felolvasóesthez képest?

Formailag annyiban különbözik, hogy a meséket természetesen megtanultam. Többnyire egy széken ülve mondom őket. A díszletet Medve Zsuzsi tervezte, aki a Mosonyi Aliz-könyvnek is az illusztrátora. Olyan jó, hogy ezek között a rajzok között ülhetek, minden meséhez van egy rajza Zsuzsinak. Ezek olyan egyszerűen kedvesek és bolondok, sok mindent elmesélnek, ha az ember jól megnézi őket. Az emberek biztosan ismerik a Mosonyi Aliz által írt Mosó Masát, de kell, hogy tudják, ez a csodálatos ember felnőtteknek is tud mesét írni. Az Örkény: Egypercesek óta nem születtek ilyen rövid, érdekes, finom humorú történetek.

Másrészt  éles szemmel és pontosan látja ezt a kort, amiben élünk. A mű hangvétele lehetne durva is, de ez a szöveg olyan bölcs iróniával lát rá ezekre a dologra, hogy az ember bizony néha elszégyelli magát. Nevet és közben szégyelli magát, mert magára ismer.  Ami nagyon fontos, hogy amíg tudunk magunkon nevetni, addig nincs nagy baj.

Milyen képet festenek ezek a szövegek a magyarokról?

Ez a kép egyrészt nagyon lehangoló. Benne van az összes hibánk, a nagyképűségünk, a kivagyiságunk. Hogy általában azt gondoljuk, ha elmondjuk magunkról, hogy magyarok vagyunk, lényegében mindent elmondtunk magunkról. Elmondtuk, hogy mi vagyunk a világmindenség ,,hovanetovábbja”, hogy magyarnak lenni az egy külön fogalom. Lépten-nyomon pedig kiderül, mekkorákat bukik ez a mentalitás, ez az egész magyarkodás és magyarság, amikor csak erre apellál az ember és mása nincs. Amikor a magyar buta, tudatlan, abszolút nem érdeklődik, nem kíváncsi senkire. Lenéz mindenkit, aki valamivel jobb. Mindig van valami nagyon rossz és ócska fegyvere az ellen, aki többre képes, mint ő. Ahogy jövök be a színházba, sokszor az élettől is elmegy a kedvem, olyanokat hallok az emberektől a villamoson és az utcán. Mosonyi Aliz ezt mind látja és tudja. Azért szeretem őt, mert úgy képes elmesélni ezeket a történeteket, hogy a végén egy jót röhögök.

Mi volt a koncepció a mesék válogatásánál?

Azokat a meséket választottam, amiket el tudok úgy mondani, hogy az azonos legyen a leírt gondolattal. Nehogy Aliz forgolódjon álmában, milyen rosszul értelmeztem a meséket. Szerettem volna, hogy minél színesebb és változatosabb legyen a válogatás:  a nemzeti hősöktől az egyszerű emberekig, a külföldiektől az ősmagyarokig.

Kiknek ajánlja az előadást?

15-16 éves kortól ajánlom, felső korhatár nincs. Mindenkinek ajánlom, aki képes nevetni saját nemzete tökéletlenségén, és szeretne egy kellemes órát eltölteni szellemesen, okosan és jókedvűen.

Fullár Fanni

Aki aktív részese a közéletnek, úgy érezheti, hogy nem a korunkban élünk Magyarországon. Konkrétan a színházi szakmán belül képtelenség azokról a kérdésekről vitázni, amelyekről aktuálisan kellene, mert hol a XIX. század romantikus ideáival, hol a XX. század jegeces korszakaiból hátra maradt problémákkal kell szembesülnünk.

Kétségbeejtőnek látom a helyzetet, mert érzem, hogy az idő fogytával egyre kevesebbet adunk magunkra. Ma már pályázatot sem kell írni, végérvényesen lemondtunk arról, hogy létezhetnének független döntnökök, alig esik szó a fiatalokról, a közönségről meg csak a számok szintjén vagyunk hajlandóak kommunikálni, ha egyáltalán. Úgy döntöttem, megkeresem Máté Gábort, hogy hozzájárulna-e egy olyan együttműködéshez, amelynek most nem egy előadás létrehozás a tétje, hanem valamiféle szakmai diskurzus. Olyan eseményt szeretnénk, amely a közönség számára is érdekessé teszi a színházról szóló beszédet.

Schilling Árpád, rendező, a Krétakör művészeti vezetője, a beszélgetések moderátora (részlet szinhaz.hu interjújából)


Színházcsinálók
A Katona és a Krétakör közös sorozatában elismert alkotók, művészek osztják meg gondolataikat a hazai színház jelenéről és jövőjéről.

Február 16. - Székely Gábor, Zsámbéki Gábor
Március 2. - Fodor Tamás, Jeles András
Március 16. - Kovalik Balázs, Mohácsi János, Zsótér Sándor
Április - Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Pintér Béla

Esztert, aki most hétvégén a legjobb színésznő díját kapta a filmkritikusoktól az Aglajában nyújtott alakításáért, pár nappal a bemutató után kérdeztük A nyaralásról.


A nyaralás fő témája az együttélés lehetetlensége, a házasság válsága. Hogyan látod, ez a mai kor hozománya?

Igen. Alapvető válságkorszak van a világban, ezt lehet gazdaságilag, kulturálisan, meg egyáltalán minden tekintetben értelmezni. Teljesen össze vannak zavarodva az emberek és nem látnak tisztán ebben a káoszban. Ez biztos a házasság nevű intézményre és az együttélésre is vonatkozik.

A házasságot még egy tartható együttélési modellnek gondolod manapság?

Én nem vagyok házas, de nagyon nagy a családi nyomás, hogy ez ne legyen így. Majd lehet, hogy egyszer házas leszek, nem tudom. Az biztos, hogy rengeteg olyan kapcsolat ment tönkre az én környezetemben is az elmúlt egy-két évben, amiről azt hittük, hogy évekig fog tartani. Valóban nagy kérdés, hogy mi a jobb, ha az ember házasságban él, viszont pokoli viszony van a felek között, vagy pedig bevállalja, hogy elválik, s utána megpróbál valamilyen független és viszonylag boldog életet élni önállóan. Ebben én nem tudok állást foglalni, nagyon egyénfüggő.

Miért nyilatkoztad korábban a Mohácsi-munkafolyamatról azt, hogy „úgy érzem magam, mint egy krimiben, aminek egyszerre vagyok az olvasója, a gyilkos, meg az áldozat is…”?

Amikor az az interjú készült, már csak két hetünk volt a bemutatóig. Normál esetben ekkorra ugye már maximálisan képben vagyunk nem csak a történettel magával, hanem a szerep  fejlődésével is. Most viszont még azt sem tudtuk, hogy mi lesz konkrétan a darab vége. Ugyanolyan természetességgel elfogadtuk volna azt, ha mondjuk bármelyik szereplő kinyiffan, vagy megdicsőül. Szóval teljes nyitottságban dolgoztunk, úgyhogy ezért mondtam, hogy egyszerre vagyok szemlélője, elszenvedője és alakítója a történetnek.


Több fotó A nyaralásból


Mit tanultál, milyen élményeket gyűjtöttél be ebből a próbafolyamatból?

Mindenekelőtt azt tanultam, hogy a nyitottság elengedhetetlen ezen a pályán. Korábban sem voltam olyan típusú színész, akinek előítéletei vannak egy figuráról vagy előadásról. Nagyon szeretek a legkülönösebb rendezőkkel dolgozni, ez most is így volt: a Mohácsit körül lengő legendáriumot hallva tudtunk sajátos munkamódszeréről.  Ami persze marha jó, mert ebbe az előadásba is kerültek olyan elemek, amik a mi ötletünkből jöttek.

Például még ilyen olvasópróbánk sem volt, hogy 11-kor kezdtünk és 11:45-kor már mindenki az utcán volt, kezünkben az első nyolc jelenetet tartalmazó vázlattal, amiben Fekete Tibi figurája például akkor még nem is szerepelt. Tehát ő úgy ült az olvasópróbákon, hogy még nem tudta, mi lesz az első mondata. Ez most persze így nagyon lazának hangzik, de azért ennek a próbafolyamatnak az első egy hónapja, legalábbis az én részemről, sokkal inkább egy gyötrelmes tökölésből állt. Ott álltunk a színpadon, nem egyszer borzasztó tehetségtelennek éreztem magamat, mert úgy éreztem, hogy nem  jut eszembe kellő mennyiségű vicc, vagy valami, ami a figurából jön. De aztán eltelt egy kis idő és valahogy úgy éreztem, hogy elkaptam a fonalat. Megéreztem, mi az a tempó, gondolkodás, amit föl kell venni ahhoz, hogy a dolog működjön.



A karaktermegformálásban mennyire segített vagy hátráltatott, hogy a próbafolyamat legvégén tudtátok meg a szereplők sorsát?

Ha ez valami komolyabb színdarab lenne, vagy kicsit bonyolultabb szerkezetű, akkor biztos, hogy sokkal nagyobb bajban lettünk volna. Itt mégiscsak működnek a Goldoni-sémák, amik persze ugye át vannak ültetve a mai korba, de itt olyan óriási nagy jellemfejlődések nincsenek. János színészi instrukciókat nem nagyon mondott, hogy ebbe most mélyebben gondolj bele, vagy hogy ebben az ívben most itt hol tartasz. Azt hiszem ő nagyon felnőttként kezelt minket. Az úgynevezett karakterformálást szinte teljesen ránk hagyta.

Az általad játszott karakternek mik a szándékai és motivációi a darabban?

Azt elmondják róla, hogy egy boldogtalan nő, aki teljesen reménytelen házasságban él a férjével és ezt azzal orvosolja, hogy különböző szeretőket próbál elnyűni, persze egyik sem tart két hétnél tovább. Tehát ebben a spirálban van és ebből nem tud kiszakadni. Egyébként pedig egy elviselhetetlen hárpisztikus nőszemély, nem kevés temperamentummal felruházva.

Az előadás szerves része a zene, sőt, több helyen a szereplők is hangszert ragadnak. Miért pont a nagybőgőt választottad?

Ez furcsa, mert Marci (Kovács Márton, az előadás zeneszerzője) megkérdezte, hogy ki milyen hangszeren játszik, mert lesz majd valami zenélés. Tudta, hogy én zongorán játszom, viszont nagy vágyam volt egyszer valamit elpöntyögni a nagybőgőn. Ráadásul nagyon erotikus hangszernek tartom és azt gondoltam, hogy ennek a boldogtalan nőnek egy nagybőgő sokat tud segíteni, mert van egy ilyen nagyon mélyen rengő test, amit nagyon jó dolog átölelni. Egyébként korábban Bodó Viktor Motel című előadásában, ahol ugyan alibi zenéltünk, ott is valahogy egy basszusgitárt találtam magamnak. Úgy látszik, ez valamiért vonz.

Fullár Fanni

Eszter ezen a héten többek közt A mizantróp című előadásban látható.

Nyereményjátékunkon az Anamnesis című előadásra nyerhetsz jegyet. Az előadás a magyar egészségügyet mutatja be abszurd eszközökkel, sok zenével és humorral: kórházakból, orvosi rendelőkből mindenki által ismert történetek, párbeszédek és képek köszönnek vissza. [leírás, fotók]



Hogy a február 7-i előadást partnereddel társaságában ingyen megnézhesd, mindössze annyit kell tudnod, hogy ki jelenleg az Országos Mentőszolgálat szóvivője?

1. Győrfi Pál
2. Batiz András
3. Róna Márta

A helyes választ január 23., 20 óráig küldd el a katona.ajandek@gmail.com címre.

Köszönjük  a megfejtéseket, a szerencsés nyertes: Nyerges Anita

A nyertest, akit a helyes válasz beküldői között sorsolunk ki, január 25-ig e-mailben értesítjük. A játékon résztvevők hozzájárulnak ahhoz, hogy a Katona József Színház előadás- és kedvezményajánlatairól tájékoztassa.

Az, hogy a Független Színház – személyes megkeresés helyett – nyílt levelet ír, véleményem szerint elhibázott lépés, csak a társadalmi feszültséget gerjeszti, és elsősorban arra jó, hogy felszítsa a szélsőjobboldali kommentelők haragját és felesleges dühét – erre a következő napok nyilván bizonyítékot fognak szolgáltatni.

Szeretném leszögezni, hogy a darab megíratására épp a cigánygyilkosságokkal kapcsolatos megdöbbentő részvétlenség, az igazságszolgáltatás hálózatának tehetetlensége és amatőrizmusa indított, továbbá az, hogy nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol mindez megtörténhet.

Tételesen:

Nem merült fel a „roma szupervízor” gondolata, mert egy alkotási folyamat kezdetén az ember sosem az ellenőrzöttséget szeretné érezni, hanem a szabadságot. „Szerelmi szupervízort” sem kérünk föl, ha az előadásban megcsalatás, féltékenység kerül színre. Az előadás első részében a Tersánszky Józsi Jenő által megírt Cigányok című darab számomra egy szürreális, vonzó, mesebeli cigányvilágot ábrázol, minden színházi eszközt ennek felerősítésére használtam – ezért keverednek a különféle cigány népcsoportok kultúrái az előadás első felében. A cigányprímás a hegedűjével nem „csapkod”, hanem fájdalmában indulatos gesztust tesz; a hegedű eltörik. A hegedű nem igazi hegedű, hanem aranyhegedű – talán feltételezhető, hogy az aranyhegedű nem dokumentarista ihletésből került a színpadra. Tévedés azt kiolvasni az előadásból, hogy a cigány közösségek tagjait nem érdekli, hogy kik voltak a hozzátartozóik gyilkosai.

Azt, hogy a roma fiatal házasok szexuálisan közösülnek a családtagjaikkal, az előadás nem állítja, a darabban hasonló sem történik. A minden alapot nélkülöző rasszista gyanúsítás a rasszizmusra hajlamos, részvétlen karakter szájából hangzik el. Vagyis éppen azért van ott, hogy éreztessük: léteznek ezek a tudatlanságból eredő, ostoba sztereotípiák.

Jeszenszky Géza téves tézisét a darab megíratásának, az előadás próbálásának idején nem ismertük, nem is ismerhettük: két és fél éve volt az előadás bemutatója, azóta közel ötvenszer játszottuk, a Jeszenszky-szöveg pedig az előző év őszén került napvilágra.

Természetesen utánajártunk, hogy a rendőrség számára mi adhatott okot arra, hogy ilyen felületesen kezelje a cigánygyilkosságok ügyét, továbbá mi az oka a rendőrség statisztálásának egyéb településeken (ellenkező esetekben is, ld. siófoki erődemonstráció, az olaszliszkai tanár meglincselése) – pontosan ezt szerettük volna drámai formában érzékeltetni. Így keveredett a drámai anyagba az áldozat ellopása és a nyomozást végző rendőrök akadályoztatása.

Nem dokumentumdrámát ad elő a Katona József Színház társulata, hanem fikciót, amelynek művészi célja az, hogy beszéljen erről a problémáról és társadalmi jelenségről, vagyis úgy érezzük – mint bármilyen más műalkotás létrehozása esetén –, hogy nem kell dokumentarista hitelességre törekednünk a művészi céljaink eléréséhez.

Teljes tévedés azt vélni az előadásunkról, hogy a férjét sirató cigányasszony utolsó tirádája a közönség megátkozása. Az asszony, akinek fájdalmával az előadás azonosulni szeretne, tehetetlenségében először a rendőrt átkozza, aztán azt a világot, amelyben mindez megtörténhet.

Nyílt levelükben különösen megdöbbentő az, hogy egy magát független színháznak nevező csoportosulás nem tesz különbséget a valóság és egy színházi előadás absztrakciója között. Ezen az alapon minden Hamlet-előadás után felháborodásának adhatna hangot a dán királyi család, hogy dán király nem mérgezi meg a saját testvérét, vagy az előadásunk díszletének láttán (a fehér díszlet a lecsorgó fekete festékkel a cigányság véráldozatának tragikus szimbóluma kíván lenni) a magyarországi kőművesek nyílt levélben tiltakozhatnának, hogy ők nem készítenek olyan falakat, amin átszivároghat festék a felső lakásból.

A  Cigányok-előadás után többször is nyílt eszmecserére hívtunk roma közösségeket, ezen találkozások tapasztalatai egyrészt megnyugtatóak, másrészt megrendítőek voltak, és segítettek bennünket a Cigányok további előadásai alatt. A Cigányokat tavaly elvittük Washingtonba is, az amerikai közönség részvétteli érdeklődéssel és megértéssel fogadta az előadást, több nyugat-európai televízió épp a magyarországi romakérdés kapcsán forgatott belőle részleteket, ezzel is kiemelve, hogy van ma Magyarországon olyan színház, amely reagál erre a társadalmi problémára.

Máté Gábor

Így készültek a Farsang sminkjei és maszkjai.

Mohácsi Jánossal A nyaralás című készülő előadás nyílt próbája után beszélgettünk. "Moha" először dolgozik a Katonában.

Első rendezésed a Katonában Carlo Goldoni: A nyaralás című műve, ami nem azonos a Goldoni öt évvel később írt A nyaralás-trilógiájával. Miért pont ebből a darabból csinálsz előadást és miért nem a trilógiából?

Mert abból Rusznyák Gábor csinált egy eszelősen jó előadást Kaposváron és azt gondoltam, hogy arról nekem nem jutna eszembe azon kívül semmi.


A nyílt próbán is említetted, hogy minden próbára új szövegkönyv készül...

Igen és a próbafolyamat végére már nyomokban sem fog emlékeztetni az előadás az eredeti darabra... Szeretném, ha sokkal izgalmasabb története lenne az előadásnak, mint magának a Goldoni-darabnak. Ha a színészek jobbat mondanak, mint amit én akarok mondani, akkor azonnal az lesz a hivatalos anyag. Próba során alakul ki a karakterek jellegzetes szóhasználata, a rontott beszéde, modorossága. Szeretem, mikor a szereplők párhuzamosan beszélnek az előadásban, ez is a színészekkel való meló során alakul ki. De olyan is van, mikor az lesz a sorsa egy jelenetnek, mint a most próbáltnak, hogy a színészeknek nem tetszik a szöveg és unják. Erre az íróasztalnál ülve nem jön rá senki, próbálva derül ki.

Utána még húztok a szövegen?

Most majd írok mondatokat, Isó (Mohácsi István, Mohácsi János testvére és alkotótársa) meg javaslatokat tesz. A munkában szintén aktívan részt vesz Török Tamara dramaturg, aki a darab fordítója is.

Nincs egy pont, ami után már nem változtatsz a szövegen?

Nincs. Természetesen sokkal jobb, ha egy jobb szöveg van a színpadon, mintha egy rosszabb. Meg szoktam olyan aljasságokat csinálni, ha eszembe jut valami nagyon mókás vagy jó szöveg, amit később benn szeretnék hagyni, akkor nem mondom el senkinek, csak a takarásban egy színésznek, hogy villámcsapásként érje a többi szereplőt.

Ha esetleg a megszokotthoz képest hosszabbra sikerül az előadás, hogyan rövidítesz?

Most lazább a szöveg, könnyebben rövidít az ember. Ilyenkor sérül a rendezői szándék, sérülnek a színészek, de addig kell csinálni, amíg az előadás olyan hosszú nem lesz, amilyen ő szeretne lenni, és nem olyan, amilyennek a rendezője szeretné.



A nyílt próbán hallhattak a nézők a színészek előadásában egy zenei témát, amit Kovács Márton szerzett. Adsz instrukciókat a zenét illetően?

A zenéhez sajnos vak vagyok, nem értek hozzá, de nagyon szeretem, hallgatom is szinte minden fajtáját. Az a legrosszabb, ha megmondom, hogy milyen legyen a zene. Én inkább alávetem magam Marcinak, mert a zene egy automatikusan erősebb és indokoltabb színpadi gesztus.

Mi az oka annak, hogy  mostanában inkább vígjátékokat rendezel?

A helytartó című munkám után mondtam azt, hogy most nem akarok az emberi lét sötét oldalával foglalkozni egy jó darabig. A nézők is nagyon szeretik a vígjátékokat, ráadásul ebbe is ugyanúgy mindent bele lehet rakni, mint egy tragédiánál.

Fullár Fanni

Adél és Tamás az előadásra készül, Réka fotóz.

Horváth Györgyivel beszélgettünk, aki a Katona indulásától, A manó bemutatója óta fogadja a Katona közönségét. Elmondta, hogyan került a színházhoz, mesélt az akkori és a mostani nézők szokásairól, Ascher Tamás és a közönségszervezés különös viszonyáról, és még egy finn vendégjáték alatt történt érdekes esetről is beszámolt.

Mit csináltál, mielőtt a Katonához kerültél?

Huszonegy éves koromban léptem át a Nemzeti Színház küszöbét, mint fiatal zenész. Spanyol gitáron játszottam. Akkor kerültem oda, mikor a Vérnászhoz gitárost kerestek, és egészen addig ott gitároztam, amíg férjhez nem mentem, akkor abbahagytam. Nyolcvanegyben fölújították a Katonát, akkor még a Nemzeti Színházhoz tartozott, és szóltak, hogy kéne egy nézőtéri felügyelő. Mondtam, hogy én életemben nem csináltam ilyet, mindig csak hátul dolgoztam, sohasem az emberek között. Szirtes Ádám felesége, Margit szintén a Nemzeti Színházban volt nézőtéri felügyelő. Jóban voltunk, miután a férjem (Horváth József) szintén színész volt és jó barátságban volt Ádámmal, akkor Margit azt mondta, „vállald már el, ketten leszünk, te ott, én itt”. Így kezdődött az egész. Nézőtéri felügyelő lettem, és amikor a két Gábor megkapta a Katonát, akkor én itt maradtam, és a férjem is ide jött.

Hogyan néz ki egy munkanapod a Katonában?

Mikor a lányaim elrendeződtek, hogy ki lesz ruhatárban, ki lesz ültető, ki beengedő, akkor én azt mondom, hogy nyitunk. Kinyitják az ajtókat, bejönnek a nézők, és amikor elkezdődik az előadás, lekönyvelem, hogy mennyi műsorfüzet fogyott el, mennyi van még, hát ez a dolgom. Az a fontos, hogy a gyerekeim megérkezzenek, és minden rendben menjen.

A gyerekeid a jegyszedő fiatalok?

Igen, bár lassan az unokáim. Fontos, hogy fiatalok dolgozzanak a nézőtéren.  Az én lányaim bölcsészkarra, jogra, képzőművészetire járnak, több nyelven beszélnek, ismerik a darabokat. Tudnak beszélgetni akár a külföldiekkel is.

Mennyi igaz abból, amit a nézőtömegekről regélnek?

Fantasztikus tömegek voltak, állandóan tele volt a színház. Először még nem volt állójegy, aztán kitaláltuk, de korlátlanul azt sem adhattunk ki. Megesett, hogy négyszázon fölül voltak bent, pedig háromszázhatvan-valamennyi ülőhely van. Emberek lógtak a csillárról is. A ruhatárból tudom, hogy ennyien voltak, de még hányan jöttek be, akik le sem adták a kabátjukat...

Megnézed az előadásokat?

Mindig, mindent megnézek. Megnézem a főpróbát. A bemutatót nem szoktam látni, nekem fogadnom kell a nézőket, annyi embert ismerek már, akik régóta járnak ide, vagy színházi emberek, mindenkit üdvözlök egy-két szóval. Aztán amikor megy a darab, be-beszaladgálok jelenetekhez, amiket szeretek. Bemegyek, oldalt megállok és megnézem. Amikor vége van a jelenetnek, szépen kiosonok. A Három nővérben, amikor Csebutikin részegen előkerül, azt mindig megnéztem. A férjem játszotta a szerepet, arra mindig bementem és végig sírtam.  

Sikeresen működnek a közönségtalálkozók is?

Hogyne. Nemcsak ott maradnak előadás után, hanem néhányan direkt csak arra jönnek be. Az is jó, hogy veletek foglalkoznak és megbeszélitek a darabokat.

El szokták neked mondani a nézők a véleményüket?

Nem, engem akkor keresnek, ha fáznak, melegük van, nem működik a légkondi vagy működik a légkondi. Esetleg ha leszakadt a szék.

Leszakadt a szék?

Hogyne, az első években állandóan leszakadtak a székek.

Milyen volt a közönség összetétele?

Értelmiségi közönség volt, középosztály. Nem volt annyi gyerek, mint most ti vagytok. Egyre fiatalodik az egész színház. Akkor főleg a Stílusgyakorlatokra jöttek, meg az Übüre. Jött a fiatalság, az ELTE-ről, más egyetemekről, és kérték, hogy Györgyi néni tessék beengedni. Mondom, gyerekek, nem fértek be. Nem baj, meghúzzuk magunkat. Jó, rendben van.  Azóta is vannak, akik visszajárnak, már tanárok, közgazdászok jönnek, és megkeresnek.
Minden este jött egy tűzoltótiszt is, akkor létezett olyan, hogy rendőri, tűzoltói, rendezői és orvosi hely, nekik mind megvolt a helyük a nézőtéren. Úgy kezdődött a nap, hogy jött egy tűzoltó és körülnézett. Mikor megérkezett a felettese is, odament hozzá, szalutált; „Jelentem, fölvonultam!” - jelentette, hogy minden rendben. Akkor még volt külön vészkijárat, ami most le van zárva. A nézőtérről le lehetett jutni a bútorraktárba, és onnan ki a Haris közbe. Rettentő veszélyes volt szerintem, mert a tömegnek lépcsőkön kellett volna tolongania. Ezért mindig nyitva kellett hagyni a Haris felé az ajtót, de ha kinyitottam, a szemfüles nézők bejöttek, különösen az Übü királyra. Úgyhogy le kellett menni, kinyitni, és amikor a tűzoltó körbejárt, akkor gyorsan becsukni. Végül a fővárosi tűzoltó parancsnok azt mondta, hogy tulajdonképpen elég vészkijáratnak a négy üvegajtó, ahogy bejövünk, ott ki kell jutnia a nézőknek. Leszedettem a vészkijárat táblát, és bezártuk azt az ajtót. Most már tűzoltót sem küldenek, úgyhogy megvagyunk békességben.

Azt hallottam, hogy egy finn vendégelőadás alatt gondod akadt egy nézővel...

Az ötödik sor középén fölugrott egy ember, és fölment a színpadra. Odament a színészek mellé, ott álldogált. Tele volt a színpad vodkás üvegekkel, ez volt a díszlet. Olyan ügyesen, hogy egy üveget se rúgott föl, hátra ment a színpad végébe és leült szembe a nézőkkel. Erős Tamás, a színpadmester, integetett neki, hogy jöjjön ki. Kijött, és azt mondta: „De jó, hogy kihívott, szerintem delírium van rajtam, háttal vannak a színészek, és nem értek egy szót se.” Természetes, hogy nem értette, finnül beszéltek a darabban és szinkrontolmács segítette a nézőket. Előrehozták hozzám, hogy őrizzem az őrültet, beszélgettem vele, elmondta, hogy elvonókúrán volt, aztán békésen elment. Később többször jött még a színházba. Azt hitték, mindenki azt hitte, hogy az az ember a darabhoz tartozik. Puskás Tamás is bent ült, nézte az előadást. Puskás kijött és gratulált, hogy milyen jó volt.

Volt egyéb probléma a nézőkkel?

A Catullus alatt jött az üzenet, hogy csináljak valamit, mert a nézőtéri jobbon valaki állandóan bekiabál. Nem tudom, hogy jutott ilyen hülyeség az eszembe, de odamentem és azt mondtam; „Uram, jöjjön ki, telefonja van!”. És kijött! Vajdai Vili rohant le, hogy ő most megnézi ezt az embert. Ki ez, aki kijött erre? Aztán elvitték és beszélgettek vele. Ennyi az egész történet, de hogy jutott eszembe, hogy „Uram, jöjjön ki, telefonja van!”, nem tudom.

Most már fegyelmezettebbek a nézők?

Mások. Most azzal kell küzdeni, hogy ne vigyenek be ennivalót, ne kempingezzenek a nézőtéren. A szünetben előveszik a táskából a szendvicset, megeszik. Víz mindenkinél van. Régebben nem volt divat, hogy az ember vizes flaskákkal sétáljon. Most más a közönség, ez már egy más világ.

Amikor hatalmas tömegek jöttek, volt probléma abból, hogy valaki nem mehetett be?

Most is van, egyre rosszabb. Ha valakit nem engedek be, mert elkésik, gyakran követeli, hogy adjam vissza a jegy árát. Most inkább a pénzről szól. Ha lenne egy erkély, vagy páholy, csendben beengedhetném őket, de itt nincs.

Hogyan változtak a közönség igényei?

Hosszú darab már nem igazán kell a közönségnek. Vagy egyrészes a darab és tart háromnegyed kilencig, vagy mondjuk negyed tíz, fél tízig két részben. Azt elviselik. Nehéz este hazajutni, és nem is biztonságos, az idősek már nem jönnek be késői előadásra Budakesziről vagy Lőrincről. Félnek hazamenni. Ezért szervez a Katona délutáni, nyugdíjas előadásokat, és akkor bizony jönnek és örömmel nézik. Majdnem minden darabot délután is játszunk. Ez egy gesztus a közönség felé. A fiatalok jönnek, mennek, nem félnek. Az idősek már félnek. Én nem félek, pedig fönt lakom a Sashegyen. Huszonegy évesen, ötvenhétben kezdtem el lejárni, hát ötvenhétben se volt éppenséggel olyan biztonságos az egész dolog.

Ascher Tamás gyakran maga végzi a munkátokat.

A mai napig néha körbejár a nézőtéren, hogy csönd legyen. Ő csinálja a legnagyobb zajt, csikorog a cipője, megszólal a telefonja. Ilyenkor én is szoktam neki mondani, hogy Cssss!  Mi nézőtériek, volt, hogy zokniban jártunk, jobb a békesség.

Egyszer előadás közben Ascher beült a lépcsőre. A tűzoltótiszt nem tudta, ki ő. Ascher soha nem öltözött ki, a zakója lógott rajta. Kijött hozzám a tiszt, hogy valaki beült a lépcsőre, küldjem ki. Mondom, hát azt nem tehetem, mert főrendező. „Ez?” „Igen, ő Ascher Tamás, nem küldhetem ki, ha bejön megnézni a saját előadását.”  De a tűzoltó elkezdett hangoskodni, hogy azonnal vigyem ki. Aschernak borzasztó éles füle van, a neszt is meghallja. Kijött, és rászólt a tűzoltóra. Szóváltás kerekedett, végül olyan hangosan beszéltek, hogy kértem, uraim, most már fejezzék be, mert tényleg behallatszik.

Az esernyő szintén egy örök probléma, hogy megjelöljék, kié, és vizes lesz tőle minden. Egy ruhatáros néni, Annuska az előadás alatt kint rendezgette az esernyőket, mert néha a nézők borravalót adnak, hogy készítse ki nekik. Ascher kijött, kifigyelte és azt mondta, hogy itt zajongtak, és maga volt.  Annuska erre „Hogy én? Hát én nem”. „De igen, ezzel az ernyővel.” Annuska néni ránézett és azt mondta, „Nem ezzel, azzal”. Ő szigorú rendet tart, és tökéletesen igaza van, csak nagyon nehéz. Mit csináljunk egy nézővel, aki tűsarkú cipőben jön, elkésik, ezért nem engedhetjük be, de ott kopog az előtérben?

Az a jó közönség...

Aki csendben megy ki. Akit megfog az előadás és csendben megy ki.

Van valami, ami hiányzik a régi Katonából?

A fiatalságom.  Nem hiányzik semmi. Az egy más színház volt, más volt a hangulata.

Jól gondolom, hogy minden estéd a Katonában töltöd?

Nem volt szabadnapom, egyedül voltam. Most már itt van Sisa Judit, ketten csináljuk. Egyik héten ő van, a másik héten én. Ebben az évben hetvenhat éves leszek, egy kis pihenés nem árt.

De még dolgozol tovább?

Nem tudok meglenni nélküle. Hiányozna, huszonéves korom óta minden csak a színházról szól. Ahány előadás volt, én mindig itt voltam. Az első időkben szombaton és vasárnap délután is volt előadás, tehát a hétvégéket én itt töltöttem, a lányom is állandóan itt lógott.

Hogyan született a Kamra?

Amikor megnéztük a helyszínt, még létrákon kellett lemenni. Az mondták, a kisebb daraboknak ad majd helyet. Erre az első bemutatót, a Katharina Blum elvesztett tisztességét, Ascher rendezte millió szereplővel...

A Kamrában nem dolgozol?

Nem lehet, egyszerre két helyen nem lehet az ember, de azért mindent megnézek ott is, ha szabad estém van, vagy a főpróbát. Azért tudni kell mindenről, mert ha kérdeznek az embertől, akkor tudni kell válaszolni.

És kérdeznek?

Van, amikor megkérdezik „Ki játszik benne?”,  „Meddig tart?”, ilyenek. És akkor mindig azt mondom, hogy nekem tetszett, tessék megnézni.

Készítette: Bagdi Sára, Sztripszky Hanna
Az interjú a Katona József Színház Ifjúsági programjának keretében jött létre.