Misztikus történetmozaikok a kirakatból
Egy már-már elfeledett szakma egyik utolsó képviselőjének élettörténete elevenedik meg A borbély című előadás során, egy belvárosi üzlethelyiség kirakatában. Múlt és jelen, képzelet és valóság fonódik egybe a rendhagyó előadás alatt, melynek a járókelők ugyanúgy részesei lesznek, mint a borbély alakját és emlékeit megidéző Bán János. A színésszel a Katona József Színház, a Mozgó Ház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda és a Természetes Vészek Kollektíva közös produkciójáról beszélgettünk. A bemutató február 2-án lesz.

Az előadás során egy hosszú és viszontagságos élettörténet mozaikdarabkáival ismerkedhet meg a közönség. Milyen ember az előadás főszereplője, a borbély?
Még nem szeretném semmilyen módon meghatározni, az előadás nézői számára remélhetőleg ki fog derülni.

A mű Tolnai Ottó vajdasági szerző Végeladás című drámája alapján született. Mit szeret a történetben?
Maga a partitúra, az előadandó mű csodálatos, mélyen emberi, mélyen filozófikus tartalmú történethalmaz, mely egy rendkívüli, költői nyelven megfogalmazott, kissé archaizáló világba kalauzol minket. Épp ezt a nyelviséget szeretem az előadásban, annak ellenére, hogy ezzel birkózom a legtöbbet a próbák során.

A darabban fontos szerepet kapnak a tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történetek, emlékek. Van olyan eszköz, melyet kiemelt jelentőséggel ruháznak fel?
Életünk során rengeteg tárggyal vesszük körül magunkat, melyekhez különböző módon, de erősen ragaszkodunk. Minden felhalmozott eszköznek jelentősége van – melyiknek kisebb, melyiknek nagyobb –, hiszen ha nem így lenne, már régen megszabadultunk volna tőlük. Ha pedig jobban belegondolunk, rájövünk, hogy igazából nem is maguk a tárgyak, hanem a hozzájuk kapcsolódó történetek és emberek a fontosak. Épp ezért szeretné a borbély, hogy az élete során összegyűjtött dolgai jó helyre kerüljenek.

Az előadás rendhagyó helyszínen, egy üzlethelyiség kirakatában zajlik. Hogyan tesz ez hozzá a történethez?
A helyiségen belül a nézők bármelyik pillanatban elkezdhetik alakítani az eseményeket, illetve a párbeszédet, míg kívülről a járókelők is részesei és formálói lesznek a történéseknek. Ugyanis, ha akarom, ha nem a hely behúzza a tekinteteket, az utca emberei is bevonják magukat az előadásba, én pedig kénytelen leszek reagálni rájuk, nem tudom majd figyelmen kívül hagyni a jelenlétüket. Az előadás tehát nagyban függ majd a közönség és az utca rezgéseitől is, ami a legkevésbé sem könnyíti meg a helyzetemet.

Milyen kihívások elé néz?
Részemről nagyon erős koncentrációt és állandó gondolkodást igényel a dolog, hiszen nem szemlélődő, hanem aktív nézőkről lesz szó. Az egész helyzetben az vonz a leginkább, hogy fennáll a ketrec-szindróma is – de vajon ki lesz kint, és ki bent? Egy ilyen szituációban nehezebb a színész feladata, sokkal kevesebb biztonsági rendszerrel dolgozhat. Fenáll annak is az esélye, hogy a járókelők majd oly módon alakítják az előadást, hogy a közönség jobban figyel a kinti eseményekre. Engem pedig semmi sem zökkenthet ki. Előre nem látható helyzetekre is próbálunk felkészülni, de mindenre nem lehet, hiszen minden este más attól függően is, hogy milyen a nézői összetétel és, hogy én éppen milyen koncentráltsági állapotban vagyok. Azon túl pedig, hogy átélhetővé teszem a szöveget, kommunikálnom kell a közönséggel, valamint az utca emberével. Az előadás részeként, mint egy igazi borbély, meg is kell borotválnom egy vállalkozó szellemű érdeklődőt. Ez több, mint nagy kihívás.

Filákovity Radojka