Ki mozgatta a szálakat a szerelmi három szögben, melyben Szabó Lőrinc harminc évig élt? Milyen partner a színpadon egy életnagyságú báb? Mi takar ez előadás címe? Esztert Hullám és gumikötél című önálló estjéről kérdeztük.


Szabó Lőrinc kontra Mikes Klára. Mikes Klára kontra Vékesné Korzáti Erzsébet. Bözsi kontra Lőrinc. Az egyik feleség, a másik szerető. Az egyik hűvös, a másik szenvedélyes. De mindkettő szeret, és mindkettő szeretve van. Mit jelent az örökké? Mit jelent anyának, feleségnek lenni? Mit jelent a hűség? Mit a szerelem? Mit jelent kitartani valaki mellett? Női szerepek, női sorsok Szabó Lőrinc életében Kiss Eszter tolmácsolásában. [az előadás színlapja, fotók]

Tíz évvel ezelőtt találkoztál ezzel a szerelmi háromszög történettel, miért pont most került színre?

Bodnár Erika hívta fel a figyelmem erre az izgalmas anyagra. Bár Szabó Lőrinc és felesége, illetve szeretője levelezéseiről megjelent két vaskos kötet és egy napló, Kabdebó Lóránt gondozásában, ez olyan mennyiségű szöveg, amiből még nem nagyon mert senki kiollózni. Az előadás apropóját az én magánéleti történéseim is adták, úgy éreztem, kiált magáért ez az anyag.

Bereczki Csilla rendezői keze hogyan tudta segíteni az előadás létrejöttét?

Úgy éreztem, hogy belülről nagyon nehéz józan fejjel és szemmel megítélni, mennyire fogyasztható ez az anyag. Nem könnyű műfaj, mikor egy egész estén keresztül az ember csak monológokat mond. Csillának szituációt kellett teremteni, meg kellett fejteni, hogy min keresztül vagy hogyan jöjjön létre ez a vallomás.

Mivel ő bábrendező, nem meglepő, hogy lett egy báb Lőrinc is. És amit én elsőre megrettenve hallottam - a paróka használatát, illetve a modern zenéket -,  azok is erősítenek az anyagon. Próba közben jött létre az előadás, sokféle szövegkönyv-változat létezett és még a mai napig is teszünk hozzá vagy húzunk belőle.

Kezdetben is egy egyszemélyes darabnak indult?

Az biztos volt, hogy mindkét nőt én játszom. Szabó Lőrinc el is mondja: ,, Bárcsak egyesíteni lehetne valahogy kettőtöket az életemben, akkor volnék igazán boldog!” Mindkét nőt nagyon szerette és pótolhatatlannak tartotta. A borzasztó az volt, hogy ez kettő nő volt és nem egyben összpontosult, de egyikről sem akart és nem is tudott lemondani, mert mind a két pólusra szüksége volt.  Nem lett volna rossz egy élő férfi partner, akkor viszont felmerül a kérdés, hogy miért nincs két nő az előadásban. Tehát ha van partner, akkor hárman kellett volna, hogy játsszuk,két nő és egy férfi, de pont az a lényeg, hogy Szabó Lőrinc egy nőt szeretett ebben a két nőben. Ez a három ember így élte az életet, állandóan harcoltak ellene, megpróbáltak belesimulni, lázadtak, megbékéltek, elfogadták, kompromisszumokat kötettek, szerették vagy nem szerették egymást. Harminc évig működött ez a trió.

Miért pont Hullám és gumikötél az előadás címe?

A hullám a függőleges, a nő érzelmi görbéje. Vagy lenn van nagyon mélyen, vagy pedig fönt és oda bárkit képes magához húzni.  A férfi a gumikötél, a vízszintes mozgás. Fel kell ismerni és hagyni kell, mikor el akar menni, aztán úgy is visszajön. Lőrinc gumikötél a javából, a nőknél pedig a fönt-lentet hangsúlyoztuk ki. Volt, amikor nagyon fönt voltak, és akkor meg akarták váltani a világot, sokszor viszont öngyilkosok akartak lenni.

A Szabó Lőrinc-bábu mennyire tudott partneredül szolgálni?

Nagyon sokat segít nekem ez a bábu, olyan jó néha belenézni a szemébe, mert figyel rám és én tényleg valakinek mondom a szöveget. Ezt nem gondoltam volna, sose dolgoztam még bábbal és igazából az első pillanatoktól imádtam, hogy van partnerem, tehát nagyon jó vele játszani és persze azért is, mert azt csinálja, amit én akarok… :)

Kicsit az is benne van, hogy Lőrinc a báb, amit a nők mozgatnak, pedig azt gondolnánk, hogy az életben Lőrinc mozgatta őket?

Nyilván Lőrinc mozgatta őke. A levelekben nagyon tetten érhető, hogy Lőrinc mennyire mozgatta ezt a viszonyt. Ő határozottan kért dolgokat, hogy ez legyen, vagy az legyen. Erzsi például többször írta levelében, hogy ,,Lőrinc, kérlek szépen, ne akkor találkozzunk.”  Ha sakkoztak volna, akkor Lőrinc lett volna a nyitójátékos. Az előadásban a bábbal való játék egy mini revans női részről, - ez az, ami az életben soha nem történt meg Lőrinccel.

Fullár Fanni

Sinkó Lászlóval, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 1994 között a Katona társulatának tagja volt. Szóba került többek közt a régi Nemzeti Színház, a 30 éves Katona, a külföldi turnék és az Übü király. Beszélgettünk Székely Gábor és Zsámbéki Gábor munkamódszereiről és arról is, hogy a színház az „nem bakter".

Hogyan kezdődött a Katona?

1982-ben a kulturális vezetés nem volt megelégedve a Nemzeti Színház műsorpolitikájával, az előadásokkal, meg Zsámbéki Gáborral, Székely Gáborral és Ascher Tamással. „Büntetésből" odaadták a Katonát, hogy tessék, csináljanak ott színházat! Amikor ezt mi színészek megtudtuk, mentek egyből a telefonok és a négyszemközti találkák. Aztán, egy szép májusi este, mint régen az illegalitásban a kommunisták, a „renitensek", a kívülállók, egyszer csak ez a 22-24 ember Zsámbéki lakásán összejött. A poén az volt az egészben, hogy nagyon sokan nem tudtunk egymásról. Hogy ő is, meg ő is, meg ő is jön. Félelmetes este volt, félelmetes találkozás, még most is beleborzongok.

Miben volt más a Katonában dolgozni a Nemzetihez képest?

A próba nem arról szólt, hogy tehetséges vagy-e, hanem hogy a színház tagja lettél. Megkaptad a szerepet, tehát jó színész vagy, tessék próbálni. Merni kellett nagyon rossznak is lenni. A lényeg az volt, hogy csinálj valamit.

Előtte én nem nagyon találtam a helyemet. A Katonában derült ki, hogy magamban, tőlük függetlenül, teljesen ugyanezt gondoltam a színházról. Amikor megpróbáltam a régi Nemzeti Színházban ennek hangot adni, akkor úgy néztek rám, mint egy hülyére. Már 38 éves voltam, és úgy éreztem, hogy barackot nyomnak a fejemre. De voltak páran, például Benedek Miklós, Szacsvay László, Végvári Tamás - aki sajnos azóta elhunyt -, akikkel hasonlóképp gondolkoztunk már ott is.

Volt feszültség a távozás(uk)ból?

Bizonyos személyek végtelen rosszindulattal azt hangoztatták, hogy „cserbenhagytuk" a Nemzeti Színházat. Sokan megorroltak személy szerint rám is. Valaki kérdezte tőlem, hogy „és van ennek valami perspektívája, ennek a Katona József Színháznak?", mondom legalább annyi, mint ennek a Nemzeti Színháznak, az én szememben.

Számomra a Nemzeti Színház egy cím. Annak a tartalma, az igényessége, az előadások minősége, az határozza meg a Nemzeti Színház rangját. Nem az elnevezése. Az ötvenes években, tizenvalahány éves kisfiúként jártam a régi Nemzeti Színházba, a Blaha Lujza térre, amit felrobbantottak. Ott a legkisebb szerepeket is óriási színészek játszották. Például Bihari József. Régi filmeken lehet még látni. Fivérem, Sinkovits Imre is ott kezdett a főiskola után. Játszott kis szerepet, és játszott a következő darabban főszerepet.

Ez aztán később a mi Katona József Színházunkban is megvalósult. Hollósi Fricivel például a Coriolanusban volt egy öt perces jelenetünk. Nem arra spuriztunk, hogy nyíltszíni tapsot kapjunk, de mindig kaptunk a jelenet végén. Cserhalmi játszotta Coriolanust, és akkor másnap ment Spiró Az imposztor című darabja, ahol Major és én játszottuk a két főszerepet, és Cserhalmi a harmadik felvonásban jött csak be, mint Gubernátor. Később, a vége felé, mikor '94-ben eljöttünk, akkor azért már kialakult egy kis hierarchia, de az óhatatlanul, minden színházban kialakul.
 
Gobbi Hilda és Major Tamás is a Gáborokkal tartott...

Igen, bírták a Gáborokat. Számomra fantasztikus élmény volt Gobbival a Füst Milán Boldogtalanokja. Ő játszotta az anyámat. Előtte én már játszottam a régi Nemzetiben Gobbival, és ismertem az agyát. Egy előadás után azt mondja a Székely, hogy „Hát ti meg vagytok őrülve. Teljesen hasonló lett a gesztusrendszeretek." De ez nem direkt volt. Nem kitaláltuk, hanem ösztönösen jött. Az ilyen dolgok miatt hiteles egy színház, meghallottuk egymást a színpadon, uram bocsá'.

A Boldogtalanok más szempontból is emlékezetes maradt a számomra. Amikor próbáltuk, negyvenéves voltam. Negyven éves koromban jöttem rá, hogy a sírásnak és a nevetésnek a helye az agyközpontban közvetlen egymás mellett van, és ezért van az, hogy bánatunkban röhögünk, vagy örömünkben sírunk. Rengeteg ilyen elem volt az előadásban. Ennek a határán, a sírás és a nevetés határán. Mindezt negyven éves koromban tudtam meg Székely Gábortól.

Volt olyan tárgy, vagy dolog, amit Ön adott hozzá egy előadáshoz?

Ötleteim voltak. Például az Übü királyban. Úgy készült, ahogy számomra az ideális színház készül. Elkezdtük a próbát, és nem volt semmi a színpadon, nem voltak jelmeztervek se. Nem tudtuk az elejét, hogy fog kezdődni, és nem tudtuk a végét, hogy fog befejeződni. Ez állati jó feszültséget ad az embernek, és még jobban megnyitja a fantáziát.
 
Ki kellett találnom valamit arra, hogy Übü miképp hívja össze gyűlésre a környezetét a haditerv kidolgozásához, a lengyelek agyonveréséhez. Csupa sablonos dolog után hirtelen beugrott, hogy gyerekkoromban bérházban laktunk, és volt ott egy házmester, aki, ha valamit ki akart hirdetni, akkor fogta a bádogvödrét és a wc-pumpát, és a végével elkezdte verni a vödröt. Akkor minden lakó kijött a folyosókra. A darabot 10 évig játszottuk. El van téve otthon a vödör, oválisra vertem kétszázharminc előadás alatt.
 
Az Übü nagy próbatétel volt, már reggelenként készültem az előadásra. Attól függött, hogy mit étkezem, hogy este milyen előadásom volt. Ha olyan, hogy fizikailag nagyon igénybe veszi az embert, sokat van a színpadon, akkor természetesen nehéz ételt nem. Az Übü királynál az első három vagy négy évben minden reggel lefutottam a Margitszigeten a kört, hogy fizikailag kondicionáljam magamat. Közben betettem a hangomat oda, ahol játszom. Mindenfelé elmentem a hangommal, az érthetőség határán belül természetesen. Jó néhány ember hülyének nézhetett, hogy ezt csinálom futás közben a szigeten.
 
Kivel dolgozott a legkönnyebben a három rendező közül?

Ezt nem lehet mérlegre tenni, mindegyikkel kiváló volt dolgozni. Osztályon felüli minősítést kap nálam mind a három.

Meg tudna fogalmazni valami konkrét különbséget Székely, Zsámbéki és Ascher munkamódszerében? Miben mások?

Zsámbéki például nem tartott hosszú megbeszéléseket, hanem csak egy-egy mondatot mondott. Amikor Ács János rendezte a Lulut és Udvaros Dorottya játszotta a címszerepet, én pedig az egyik férjet, egy alkalommal Zsámbéki odajött hozzám, és csak ennyit mondott: "Ez a pasas már nagyon sok vért látott, különben nagyon jó, szevasz". Ez telibe talált. Egy instrukció. Végiggondoltam az összes jelenetemet, és egy picit ebből a szempontból odébb raktam mindent.

Ezzel szemben Székely megbeszélései mondjuk tízkor kezdődtek és olyan éjjel egyig tartottak. Ascher is hosszú megbeszéléseket tartott. Azzal a különbséggel, hogy nála legszívesebben a többi darab megbeszélésére is bementünk volna, mert úgy tudott instruálni, és úgy tudott leutánozni, csak úgy finoman, hogy meghaltunk a röhögéstől, és nem sértődtünk meg. Pontosan értettük, hogy mit akar.

Volt még egy nagyon fontos dolog. Kialakult egy nyelvezetünk. Például: azt hiszem, hogy ezt Székely Gábor használta először (bár talán Zsámbéki is), hogy: „Jó, jó, odáig ez jó, ezt vidd, vidd, vidd, jó, jó, ne engedd el, ne engedd el, fogd, a tiéd, fogjad, ne engedd el, jó, és akkor most szépen a végét edd meg." Ami annyit jelent, hogy a végére szét kellett esnie a szövegnek.

Zsámbéki mindig nagyon háklis volt arra, hogy minél előbb próbáljunk ki mindent. Kerüljön be minden a színpadra, mert történhet bármi. Legyen próbaruhád, mert nem tudhatod, milyen fizikai helyzetbe kerülhetsz. Emlékszem, Lavónia volt a kép neve az Übü királyban, ahol havat akart csinálni a színpadon. Nem átallotta behívni a tűzoltóságot egy próbára, hogy befújják a tűzoltó habot. Bokáig jártunk ebben a trutymóban, és emlékszem Hollósi Frici kétségbe is esett, tönkrement a vadonatúj tornacipője. Aztán Zsámbéki lemondott a hóról, mert nem lehet utána elég gyorsan és jól eltüntetni. De kipróbálta.

Szokták mondani, hogy a Katona előadásai mindig egyfajta kikacsintással jártak.

Nem üzentünk az előadásokkal. Ezt a kifejezést gyűlöltem előtte is, magamtól is. Még én találtam ki azt a hasonlatot, hogy „az előadás az nem bakter". Persze olyan időszakban éltünk 1982 és '89 között, abban a 8 évben, hogy bizony nagyon burkolt politikai áthallásokkal volt tele minden. Aztán jött a rendszerváltás, és jött az, hogy miről szóljon a színház, milyen irányba menjen. De nem volt probléma, mert minőségiek voltak az előadások.

Visszatérve még arra, hogy mennyiben volt más. Tényleg segítettük egymást a színpadon. Nem voltak sztárallűrök. Előfordultak véres viták. Szóval nehogy azt képzeljétek, hogy rózsaszín fellegekben járó, jótékony célú angyalkák próbálkoztak ott valami színjátszással. Nem. Ölre menő viták is voltak, nagy konfliktusok, hogyne. Ez azzal jár. Azzal, hogy mersz. Mindenféleképpen.

Mindegyik előadásnak nagy sikere volt?
 
Ez a nagy kísérletező kedv, a bátorság, magában hordozott bukásokat is természetesen, amikről nem szól a fáma. Például volt A három testőr, a Kár, hogy kurva. Ezek nem értek meg sok előadást. De a pár „bukás" mellett olyan erős előadások voltak, hogy tódult a közönség.

Amikor bementem a Katona színpadára (én nem szoktam nézni a nézőket, nem nagyon merem), és véletlenül elkalandoztam, láttam, hogy a fal is nézőfejekből áll oldalt. Valami elképesztő élmény volt, hihetetlen.

Lényeges volt az is, hogy az ember végig e mellett a három nagyon erős, nagy tehetségű ember mellett önálló alkotónak érezte magát. Tehát nem érezte azt, hogy le akarják nyomni a fejét a víz alá és most az lesz, amit én akarok! Nem, partnerek voltak. Annak idején is, amikor még főiskolás voltam, a felrobbantott Nemzeti Színházba bejártunk próbát nézni, voltak olyan megbeszélések, hogy a főszereplőknek, a nagy művészeknek mondták, hogy ti menjetek haza, majd este bemegyek az öltözőbe és elmondom, milyen voltál. Mindezt azért, hogy a kis szereplők, a főiskolások, meg a stúdiósok ne hallják, hogy a nagy bölény hol miért volt rossz, vagy miért nem csinált valamit jól. Hát ez micsoda szellem? Hát hazug, ócska, vacak, kidobni való!

Sok előadásuk bejárta a világot. Hogyan emlékszik vissza az utazásokra?

Az utazásoknál emlékszem, hogy Vallai Péter mindig megkérdezte, mikor utazunk. Kérdeztem tőle, miért érdekli, azt mondta azért, mert akkor többünket hívnak a rádióba. (nevet)

A Három nővért külföldön tolmácsberendezéssel játszottuk, tehát fülhallgatóval. A Revizort is. A latin országokban, Olaszországokban, Spanyolországban nem kértünk tolmácsberendezést, mert ismerték a darabot. Az előadás annyira expresszív volt (én sajnáltam is, mert egy csomó szövegpoénom nem ülhetett), hogy nem reagáltak másképp, sőt. Az egész légkörét vették és a végén tomboltak.




Határozottan emlékszem azonban, hogy a legnagyobb sikere a darab jellegéből adódóan mindig az Übü királynak volt. Nekem megadatott, büszke is vagyok rá, hogy amikor előadás után Barcelonában kimentem a Ramblas-ra, százötven katalán kiáltotta nekem: „Übü brávisszimó, brávisszimó!" és végigsétáltam a kiülős teraszok között, integettek, meghívtak italra.

Miért ment el a Katonából?

'94-ben többen azért mentünk el, mert '89-ben, mai napig kideríthetetlen okokból Székely Gábor elhagyta a Katonát, találgatások vannak csupán. Mikor '94-ben megtudtam, hogy megkapja az Új Színházat, akkor én mondtam Zsámbékinak, hogy szívesen elmennék, kíváncsi vagyok, külön milyen színházat csinál Székely. Akkor ő kicsit megsértődött, de aztán ez elmúlt, nem lett ebből tartós konfliktus, ahhoz európaibb ember a Zsámbéki. Nagyon sokan, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya, Csomós Mari eljöttünk. Ott is ezt a színházi módszert használtuk, és máig kideríthetetlen okból 3 év után elvették Székely Gábortól az Új Színházat. Állítólag Broadway-t akartak csinálni abból a részből, amiből ugye nem lett semmi. Nem tudni, hogy mi volt mögötte.
 
Múltkor voltam bent hátul a Katonában, hát eltévedtem. Ott is minden megváltozott, a büfé tájéka. Szemben a Kun Vilivel öltöztem, most a helyemen Haumann Péter öltözik, azt hiszem, jobb szomszédom Básti Juli volt. Az édesapjával, Básti Lajossal is sokat dolgoztam együtt. Lajos állandóan nyitogatta az ablakot, nem volt még légkondicionálás, a WC-ben lévő billenő ablakot kitámasztatta, és így csinált kereszthuzatot, mert mindig melege volt. Juli állandóan kikapcsoltatta a légkondicionálót, és meg kellett fulladni, egymás mellett volt az öltözőnk, egy légkondin voltunk. Kidolgoztunk az öltöztetőnőjével egy titkos tervet, hogy amikor Juli lemegy a színpadra azonnal bekapcsolja, és amikor jön föl (már tudta előre, hogy mikor) akkor pedig kikapcsolja. Megpróbált az ember tapintatos lenni. (nevet)

 
Készítette: Mező Bori és Zahovai Fanni
Fotó: Brozsek Niki
Az interjú a Katona József Színház Ifjúsági programjának keretében jött létre.
www.katonablog.hu

Didina, Bóbitás és Mica, azaz Jordán Adél, Nagy Ervin és Pálmai Anna

Borbély Alexandra, Pálos Hanna és Tasnádi Bence idén végeztek a Színművészeti Egyetemen, színházi gyakorlatukat mindhárman a Katonában töltötték, az idei évadtól pedig társulatunk tagjai. Sorozatunk harmadik részében Bencét kérdeztük.



Neked két gyakorlati helyed is volt. A 2010/2011-es évadban a Pesti Színháznál voltál, játszottál Partvis Attilát a Túl a Maszat-hegyen című előadásban és címszerepet a Tom Jones-ban, majd a 2011/2012-es évadban jöttél át a Katonába. Mi volt itt az első szereped, hogyan birkóztál meg vele?

A filozófus-ban szerepeltem először, Gothár Péter rendezésében. Pusztán az irományból nem sok minden derült ki, nem tartottam a nyersanyagot egy önmagáért beszélő választásnak, de ez mind a magam, mind pedig mások szempontjából lényegtelen is. Mégiscsak: a tárgyban forgó szerep egy a serdülőéveiben járó szerelmes ifjú, aki fél kezével még az anyja szoknyájába kapaszkodik, de a kamaszodásnak már vannak ágyéktáji tünetei, rajong Bereniszért, a kiszemelt nőért, de tulajdonképpen töketlen, mulya, a testiség terén semmiféle gyakorlata nincs, folyik egymás feltérképezése, miközben fűt fát összeömleng vélt és valós érzelmeiről. Az én olvasatomban, meg Gothár Péter olvasatában is valami ilyesmiről lehetett szó, bár Bessenyei zsengéje első blikkre meglehetősen kevés játszani valót sejtetett.

A darab régies nyelvezete meghatározta a karaktereket?

Igen, a fogalmazásmódot súlyos terjengősség és pátosz jellemezte, de ami izgalmas volt, hogy csomó archaikus szó egyfajta szlengként csengett a fülemben. Érdekes tapasztalat, hogy bizonyos szavak és kifejezések miképpen deformálódtak a XVIII. század óta, és mennyi kihalt szinonima akad a magyar nyelvben, amelyek vagy a megnevezett eszközök eltűnésével, vagy tudatos egyszerűsödés okán kivesztek a hétköznapokból. A karaktereket alapvetően meghatározta a nyelvezet, mindenkinek tájszólásban kellett beszélnie, ízesen, erősen artikulálva, de önmagában ettől még nem oldódott meg az a probléma, amit a darab dramaturgiája elénk állított. Egyesített tehetségeink ellenére is kérlelhetetlenül eltorlaszolta a siker felé vezető utat. :)

Részt vettél még Az utolsó tíz év, Bajor Gizi című felolvasószínházi előadásban. Hogy kell egy felolvasószínházban játszani, hány próba szükséges hozzá?

Ha jól emlékszem, hármat-négyet próbáltunk előtte. A felolvasószínház inkább fegyelmezettséget igényel. Tulajdonképpen teljesen egyszerű mechanizmusa van: a színész bejön és hangosan elolvassa, amit a papíron lát. (Ha ezt megtette háromszor-négyszer előtte, akkor szerencsés esetben, a mondat végének közeledtével fel is tud nézni.) Felfogja, amit olvas, értelmesen, szépen beszél - az sem könnyű, azt is lehet rosszul csinálni-, közben pedig igyekszik követni az oldalszámot, nem fészkelődik, nem kezd mimikai magánakciókba, hanem halad, hömpölyög az egésszel.

A maga módján hozzájárul az akusztikai élményhez. Kiugró alakításra senki sem törekedett, a cél az volt, hogy egy hangjáték szintjén, de mégis testközelből, minél pontosabban és lényegre törőbben ábrázoljunk. Keveset mozogtunk, középen volt egy asztal, a jelenetben szereplő színész bejött, leült az asztalhoz, vagy adott esetben állva maradt. Ésszerűen pozíciókat keresgéltünk, hamar kialakult, ki hol ül majd. (Pl. vallatásnál a szereplők az asztal két végén foglaltak helyet.) Apró jelekkel érzékeltettük mi a helyszín vagy éppenséggel mik a jelenet körülményei. Mindezt egyértelműsítette a szerzői instrukciók narrációként történő felolvasása, átállásokkor pedig az eredeti Bajor Gizi bakelitről dalra fakadt. A jelmezek semlegesek voltak: zakó, ing, nyakkendő. Olykor kigombolva, kilazítva, vállra vetve. Erről mindenki magának gondoskodott.

A tavalyi évadban két zenés előadás is készült, amikben játszol: a Virágos Magyarország és a Musik, Musikk, Musique. A zenés színház könnyebben eladható?

Mindenféleképpen. A zene sokkal univerzálisabb, átfogóbb műfaj, mint a próza, és jobban apellál az érzelmekre, mintsem az értelemre. Ha meghallasz egy zenét, valamely testrészed egyből reakcióba lép vele: elkezd járni a lábad, rögtön kialakul egy kötődés, hogy ezt szeretem, tetszik, vagy sem. Ha egy helyiségben váratlanul kikapcsolják a zenét, elkezd szokatlanul zavaró lenni a csönd. (Vagy éppenséggel megkönnyebbülsz tőle, de ez szerintem ugyanúgy a műfaj dominanciáját bizonyítja.) Az ütem, a ritmus egy támasz abban a gondolattalan űrben, amit a csönd képez. (Ezért fekszik-kel mindenki fülhallgatóval a fülében.) Egy társaságban, aláfestésként megszólaltatott zenének egyértelmű hangulatteremtő hatása van, így a színpadon is, ha elindul valami dübörgés, valami melódia, máris jobb pozícióból rajtol egy előadás.

Jó pár embernek azonban a zenés színházzal kapcsolatos képzete összecseng az olcsó szórakoztatással.

Igen, sajnos. Jó pár embernek meg csak ez az olcsó szórakoztatás jelenti a zenés színházat. Nehéz az igényesség és az igénytelenség közti különbséget megfogalmazni, de az biztos, hogy a Magyarországon időről-időre frissen debütáló amerikai és angol musical- és filmadaptációk teljesen más céllal készülnek, mint mondjuk a Virágos Magyarország. A szereposztásról és a meghívott vendégek hangterjedelméről szólnak, ami gyakran álszent, bicskanyitogató öntetszelgésbe csap át. Ritka egy ilyen produkcióban a szerény és visszafogott előadásmód, és az érzékenységnek bármiféle igazi, szívhez szóló vetülete. Ráadásul a szerzői jog előírásai gyakran olyan szigorúak, hogy az előadás nem tud mást csinálni, mint lemodellezni a külföldi ősbemutatót. Feltétlenül rá vagyunk erre szorulva? Ez ügyben lehetnénk egy kicsit öntudatosabbak. Úgy nemzetileg, mint művészileg. Persze az átlagnéző érzékszervei beugranak ennek az ócskaságnak. Elég jól is megy a biznisz.

Mitől jó a Virágos Magyarország?

Attól, hogy a hagyományos operett paneljeit és karaktertípusait egy érvényes és fontos konfliktusba ágyazza. Mindeközben abszurd és szellemes, tehát ugyanolyan jelentősége és hatékonysága van a prózának, mint amennyi szórakoztató, üdítő ereje a daloknak. Nagyon izgalmasan szervül a kettő. Az ötvenes-hatvanas években írt termelési operettek zeneileg  értékes dolgokat hagytak ránk, de a történet, a mese, andalító tartalmatlanság.

Mennyire aktuálpolitizál ez az előadás?

Kifejezetten aktuálpolitizál, de nagyon pimaszul, mert véleményem szerint beleköthetetlen és cenzúrázhatatlan. A darab és a színészek nem ítélkeznek a figurák fölött, inkább csak ízlésesen, hitelesen elrajzolva megidézik őket. Minden a nézői értelmezésben csapódik le komikusan. De ülhetne 100 sértődött, duzzogó ember is velünk szemben, akik képtelenek beismerő alanyai lenni a kifigurázásnak. Ugyanakkor Hajmási B. Péter (Rajkai Zoltán) korlátoltsága korántsem olyan szórakoztató az életben, mint amilyen elnézőek vagyunk vele az operetten belül. Az ő elvetemültsége itt ugyanolyan megmosolyogtató, szerencsétlenkedése  pedig szeretetre méltó.

A kormánybiztos, Szigeti Jácint (Ötvös András) - aki egy-két cinkos utalást leszámítva pártatlan politikus is lehetne-, egy tettre kész, törvénytisztelő ember. Elvakultsága valami objektív igazságérzetből fakad, még ha kicsit komolyabban is veszi magát a kelleténél, becsületén és hazaszeretetén a kínálkozó, igaz szerelem sem talál rést. Foggal-körömmel harcol a kollektív változásért. Ez alapvetően nem megvetendő, hanem példaértékű. Ha ez nem így lenne, furcsa ellenérzéseket keltene Jácint alakja, amit az operett műfaja nem engedhet meg a bonvivan-nal szemben.

Említetted, hogy cenzúrázhatatlan az előadás. De alkotói szabadságban élünk. Vagy alkalmaztatok valamiféle öncenzúrát, miközben készült az előadás?

Nem nagyon. Volt arról szó, hogy ne kerüljön bele, hogy ,,először lezsidózta, aztán ráborította az asztalt, aztán megígérte neki, hogy ha megkapja a fegyvertartásit, ő lesz az első, akit szitává fog lőni.” Ezt Nyulassy Pista (Kocsis Gergely) mondja Kovács Rózsinak (Pálmai Anna) Hajmási B. Péterrel kapcsolatban. Kialakult egy kisebb vitahelyzet, hiszen Hajmási B. Péter, karakteréből fakadóan - ha lehet - úgyis zsidózik, minek hangozzon hát el róla az előadásban. Talán így túl konkrét, túl szájbarágós. De végül benne maradt.

Van-e különbség, ha egy előadásban nyíltan aktuálpolitizálnak, vagy egy klasszikus darabot használnak fel mindehhez?

Van. Tekinthető a politizálás egy passzív formájának az is, ha egy színház nem tűz műsorára olyan darabokat, amelyek reagálnának a fennálló politikai, közéleti helyzetre. Egy klasszikus darabban lehetőség van sokkal árnyaltabban, bújtatottan véleményt nyilvánítani, az alkotókat felmentheti, hogy a darab eredetileg a keletkezés kontextusára vonatkozik, és szükség van az értő, nézői áthallásra, hogy az aktualitást kivegye a látottakból.

Hogyan született meg az ötlet, hogy létrejöjjön a Katonában a színház eddigi előadásaihoz képest merőben eltérő darab, mint a Musik, Musik, Musique?

A színházban megjelenő zenés vonal, azt gondolom, Máté Gábor érdeme, aki vonzódik a zenés műfajhoz, abban az értelemben, amiben én is jónak tartom a zenés színházat. Az előadás alapötlete azonban Márkos Albert (zenei vezető) fejéből pattant ki, ő válogatta össze a dalokat is. Elég deviáns felfogású fickó, inkább hírhedt kísérletező kedvéről, mintsem technikai virtuozitásáról. Igyekszik feszegetni a határokat, a munkatársai idegeit is beleértve, de közben jó kedélyű és önazonos, nem lehet rá istenigazából haragudni.




Mennyire találhattátok ki azokat a történéseket, amik a számok alatt mennek? Például a Mindenki csal című szám alatti bűvésztrükk ötlete.

Ezen sokan dolgoztak egyszerre: Márkos Albert zenei vezető, Pelsőczy Réka rendező, Fejes Kitty koreográfus, André Rolland cirkuszi tanácsadó és Puskás Péter korrepetitor. Adottak voltak a nemzetiségek és az éneklendő dalok is kiosztásra kerültek. Majdnem minden dalra született egy elképzelt, megajánlott alapkoncepció, valamelyest az értelmezés és a dalszöveg mentén asszociálva. Ezt követően, kiírás szerint, mindenki külön dolgozott a saját számán, a szükséges rendezői/koreográfusi felügyelet mellett. Ekkor még nem volt sorrend. A koncepció egyezményesen a rendező, a cirkuszi tanácsadó, és a koreográfus megállapodásán alapult, ezt teljesítette ki a színész munkája.

Neked német az alapkaraktered, még milyen nyelveken énekelsz?

Görögül, továbbá a közös dalokban énekelek még jiddisül, franciául, és olaszul.

Hogy kezdtél hozzá a dalok megtanulásához?

Megkaptam a német szöveget meg a magyar fordítást és a tanulásban segített több korabeli hangfelvétel is. A szövegfordítás alapján tisztába kerültem azzal, hogy tulajdonképpen miről is énekelek, majd elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez számomra miért érdekes, végül  megpróbáltam ezt megfogalmazni. Tehát a tartalmat, amit én magyarul értek meg, és amiről én magyarul tudom, hogy mi, elkezdem németül fogalmazni. Akkor lesz kellőképpen szuggesztív, ha jóformán szóról szóra tudom, mit jelentenek a szavak.

Olyan létezik, hogy benned más a történet, mint ami a szövegben van?

Létezik. Törekedni kell rá, hogy az embernek mindig legyen egy saját, párhuzamos története, bármilyen szöveggel is van dolga. Ez ebben az esetben is hasznos. De bizonyos számoknál annyi mindenre kell koncentrálni, hogy a „saját történetem”, a kapcsolódó érzelmeim, inkább csak összességében itatják át a dalt. Igyekszem minden énekelt szót fontosabbnak tartani az előzőnél, vagy például kiemelkedhet egy-egy sor, amit a szöveg tételmondatának érzek, akkor azt megpróbálom valamilyen eszközzel nyomatékosítani. Sajnos helyenként tényleg szétfut a figyelmem a táncok, mutatványok technikai megvalósítása miatt.

A Gondnokság második évadában felbukkansz-e?

Évad végén a rendezők körbetelefonáltak mindenkit és  megkérdezték, van-e kedvünk folytatni. Én természetesen igenleges választ adtam, de nem tudom mire számíthatok, hiszen az utolsó epizódban elpusztultam. Remélem, hogy egy váratlan fordulat révén terem még babér az Anjouknak a sorozatban.

Hol álltok a Farsang próbafolyamatával, mit érdemes tudni a darabról, milyen előadás lesz?

Telt házas. Na jó, nem akarok előre inni a medve bőrére, jelenleg a Pinokkió próbál a nagyszínpadon, mi a Sufniban szűkölködünk, ahol azért becsaphatnak a tér eltérő adottságai. Ettől függetlenül határozottan jó hangulatban zajlanak a próbák, sok minden képlékeny, de a darab fantasztikus, passzol a Péterhez, és szívesen dolgozik rajta a csapat is. Bízom ebben a felállásban.

Van egy zenekarod, amiben basszusgitározol és énekelsz, Ed Is On a neve. Májusban jöttetek ki új számmal, várható mostanában koncert?

Nem igazán. Szeretnénk kicsit megizmosodni a téli szezonban. Keveset és szétszórtan tudtunk próbálni az elmúlt időszakban, olyannyira, hogy az együttes már szinte csak névlegesen létezik. Eddig Szentendrére kellett magunkat minden alkalommal kiverekedni, de szeptembertől Pesten, bérelt próbateremben folytatjuk a munkát, ami mindegyikőnknek lényegesen kényelmesebb. Motívumok és dalszövegek terén termékenyek vagyunk, de sokáig tart, amíg egy zenei téma elnyeri végleges, begyakorolt formáját.

A kihagyást az utóbbi koncertek kudarca mondatja velünk, nem vagyunk összeszokva, és a bizonytalanság mind a szervezésben, mind a kiállásban bátortalanná, silánnyá tesz. Nem szeretnénk, ha a hanyagság rossz fényt vetne a zenénkre.   

Fullár Fanni

Hollósi Frigyessel, a Nemzeti Színház színművészével beszélgettünk, aki 1982 és 2001 között a Katona társulatának tagja volt. Mesélt nekünk a rögösen induló pályafutásáról, a Katonában töltött időszakáról, a mai fiatalokról, lehetőségekről, sőt, még a Facebookhoz fűződő viszonyáról is.
 
Elég nagy vargabetűkkel került a színházi világba.

Meglehetősen... Úgy kezdtem a színészi pályámat, hogy kirúgtak a főiskoláról az első félévben. Aztán felhívott Ádám Ottó – akit akkor még nem ismertem – a főiskolán tanár, a Madách Színháznak a főrendezője, valamint igazgatója volt. Azt mondta, hogy meg lehet próbálni a pályát anélkül is, hogy az ember elvégzi a főiskolát, ha még nem ment el nagyon a kedvem az egésztől. Akkor talán nem ment el, de nem nagyon hittem a dologban. Aztán a főiskola által lekerültem Szolnokra, mint kórista. Az első félév nem sikerült rosszul, mert már játszhattam jó szerepeket, csak aztán elvittek két évre katonának. Amikor leszereltem, Szolnokon meneteltem tovább a pályámon.

Szolnokon milyen szerepeket kapott?

A Jaroslev Hasek: Svejk című előadásban, Josef Svejk nevű tisztiszolga szerepét játszottam. Ez a darab, igazán meghatározó volt számomra. Leginkább vígjátékokban szerepeltem, de igazából mindent ki lehetett próbálni. Bulgakovot, sok operettet, buffókat, voltam táncos-komikus is, de hát ugye nem tudok táncolni, és most már nem is fogok tudni. Egy évben általában 6-7 bemutatóm volt.

Kikkel játszott együtt?

Amikor lekerültem, már akkor sem volt rossz színház a Szolnoki Színház. Olyan nagy nevek voltak ott, mint Somogyvári Rudolf, Mensáros László és Mádi Szabó Gábor. Politikai okok miatt, az '56-os görcs után Pestre nem, csak vidékre lehetett szerződniük, és akkor ők is jöttek ide Szolnokra. Velük ismerkedtem meg és dolgoztam együtt. Közben idekerült Székely Gábor, mint főiskolás rendező, ugyanekkor, az osztálytársa Zsámbéki Gábor pedig Kaposvárra. Ebben az időszakban minden színház iránt érdeklődő ember számára, ez a Kaposvár-Szolnok volt igazán progresszív, és meghatározó a színházi életben. Aztán Zsámbékit és Székelyt felszerződtették Pestre a Nemzeti Színházba, rá egy évre engem is felhívtak Székelyék, hogy jöjjek. Udvaros Dorottyával együtt kerültem fel Pestre, ahol nem túl sokáig voltunk a Nemzetiben, mert utána megalakult a Katona, oda pedig áthívták azokat az embereket, akikkel dolgozni akartak. Így kerültem a Katonába.

Azért a Színművészetiről való eltanácsolás után ez is egy elég szépen kialakult út. Mégis egy kicsit visszatérve, hogyan sikerült helyretennie magában a főiskolán történteket?

Ezt a mai napig nagyon nehezen dolgozom fel. Amikor kirúgtak a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, akkor én négy évig nem mentem azon az oldalon, a Rákóczi úton, annyira megviselt a dolog. Nem éreztem igazságosnak, hogy kirúgtak, és ez őrületes görcsöt rakott belém. Hosszú éveken, évtizedeken át előfordult, hogy bementem a színpadra és ott egyszer csak azt éreztem, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, mert erre alkalmatlan vagyok, hiszen kivágtak.

Az nem adott egy kis önbizalmat, hogy mégis hívták Szolnokra, aztán a Nemzetibe és a Katonába?

Önbizalmam időnként volt, de nagyon könnyű azt elveszíteni. A főiskolán nagyon jól éreztem magam, és ha most visszagondolok, mindent ugyanúgy csinálnék. Szerintem nem gondoltam rosszul, hogy van helyem a főiskolán, de a tanárom azt mondta ez egy kész állapot, amiben én vagyok és ez nem fejleszthető. Ettől nagyon megrémültem, hogy nekem hiányzik valami olyan, ami nem tanulható.

Ha ennyire nem volt biztos magában, miért ment le mégis Szolnokra?

Fiatal voltam. Úgy gondoltam, ezt még meg kell próbálnom. Feltettem mindent egy lapra. Ádám Ottó is azt mondta nekem, hogy szerinte ez nem érdemtelen, és van helyem a pályán. Ez tartotta bennem a lelket.

És ha nem színész, akkor...

Sportoló lettem volna. NB1-es kézilabdázó voltam.

Akkor hogy jött a színészet?

Az iskolában szavaltam sokat és volt egy előadás, ahol Ascher Oszkár is ott volt, - Ascher Tamás édesapja – és azt mondta az anyukámnak, hogy figyelni kell a gyerekre, mert van benne valami. Szegény anyám pedig az életében nem gondolta volna, hogy én színész leszek. El is mesélte az összes szomszédjának, hogy mit mondtak neki, és én ezt meghallottam. Aztán ez a gondolat elkezdett motoszkálni bennem, de soha se mertem kimondani. A főiskolai felvételi után, éppen egy keretszűkítő edzésen vettem részt a Testnevelési Főiskolán, ki is választottak a szűkítő keretbe, de otthon már ott várt a papír, hogy felvettek a Színművészetire. Felhívtam az edzőt, hogy nem tudok menni az edzőtáborba. Nem akarta elhinni, hogy felvettek.

Szolnokon nagy nevekkel volt körülvéve, a Katonában milyen társulat alakult ki?

Nem volt igazán új társulat, mert nagyrészt Kaposvárról és Szolnokról jött mindenki, illetve a Nemzetiből többek között Gobbi Hilda és Major Tamás. Nagyon jól ismertük egymást, barátok voltunk. Nem kellett bizonyítanunk egymásnak, hiszen ugyanazt gondolta a színházról mindegyikünk. A mi gondolkodásunk merőben más volt, mint más színházaknál. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, nagyon rosszat fogok mondani, de mint egy focicsapat. Mi sokkal jobban „fociztunk", mint mások.

Borzasztó lelkesek voltunk és nagyon szerettük egymást. Amit csináltunk az őrületes siker volt. Akkor még olyan volt a színházi világ, hogyha a rendezők valamelyik előadásnak a minőségét nem tartották megfelelőnek, mint például a Katonában a Három testőrt, ami nem sikerült nagyon jól, de tömegek jöttek rá, azt is levették a műsorról nem túl sok idő után. Fantasztikus dolog volt ez az egész, nagyon örültem, nagyon örültünk, hogy ott vagyunk.

Miben különbözött egy vidéki színház egy pestitől?

Akkor nem volt olyan nagy különbség a kettő között. Vidéken volt két neves rendező „gonosz" Horváth Jenő és Paál István, ők is teljesen másképp gondolkodtak a színházról, ahogy Székely és Zsámbéki is. Azt akarták bebizonyítani, hogy milyen is lehet és milyennek kéne lennie a színháznak. Budapesten pedig csináltunk egy olyan vidéki színházat, ahol szintén nagyon számított a fegyelem. Talán az volt a különbség, hogy vidéken nem lehetett az embernek többféle munkája. Pesten volt alkalom szinkronizálni, rádióban, filmben vagy tévében dolgozni. Vidéken csak a színpadon volt lehetősége megmutatnia magát egy színésznek.

A Katonába ki hívta?

Azt hiszem, Zsámbéki Gábor hívott fel telefonon, de akkor már tudtuk, hogy kiknek szóltak. Az egésznek összeesküvés jellege volt. Hívták az embert telefonon, hogy volna-e kedved jönni a Katonába velünk dolgozni, mert rád gondoltuk. Természetesen ezt a hívást már mindenki várta. Aztán volt egy nagy buli, ahol ott volt fél Budapest színészgárdája és bizakodva néztünk a jövő felé.

Volt valami elképzelése, hogy milyen színházat fognak csinálni a Katonában?

Nagyon bíztunk a két Gáborban. Bármit mondtak volna, azt biztos, hogy megcsináltuk volna mindannyian.

Mit gondol, létezik a Katona-mítosz?

Arra tisztán emlékszem, hogy volt olyan időszak, amikor a jegypénztár előtt olyan hosszú volt a sor, hogy a Petőfi Sándor utca végéig álltak az emberek, hogy megnézhessék az előadásokat. Később kiderült, hogy a jegyeket is hamisítják, csak hogy bejuthassanak. A jegyszedőnek mindig le kellett ellenőriznie, hogy kinek volt valóban érvényes jegye az aznap esti előadásra.

Volt olyan előadás a Katonában, amiben szívesen játszott volna, de nem került bele?

Minden szerepemmel meg voltam elégedve. Az volt a legjobb a Katonában, hogyha kitettek egy szereposztást, akkor nem az volt a reakció, hogy „a fene egye meg, miért ez a hülye játssza és miért nem én?". Soha senki sem gondolta, hogy valaki egy szerepet érdemtelenül kapott volna meg. De én amúgy sem vagyok egy elégedetlenkedő típus, nekem ezzel nem volt különösebb problémám. Mindennek megvan az előnye, ha kicsi szerepet kap az ember, kevesebbet kell próbálni... (nevet)

Ha kiemelne egy Katonás emléket...

Nagyon szerettem Major Tamást, jóban voltunk. Emlékszem, gyakorlatilag nem látott, műtötték a szemét is. Egyszer jött hozzá a doktor, megkérdezte tőle, hogy hogy van művész úr, mire Major azt felelte „Doktor úr, én vakon bízom magában!". De volt olyan is, amikor a társulati fotózásnál mondta a fotós, hogy „Mindenki nézzen ide!", Ő pedig megkérdezte, hogy „Hol tetszik lenni?". Szegény mindig össze-vissza törte magát. Amikor csak tudtuk, próbáltuk vezetni Őt a színházon belül, hogy ne történjen semmi baja, de ezt nem nagyon szerette. Az oszlopokra már szivacsok voltak ragasztva a fejmagasságában, hogy ne koppanjon nagyokat.

A Katonás időszakában volt egy év kihagyás.

Amikor megalakult a Művész Színház, azt mondták, hogy nagyobb szerepekre hívnak majd. De nekem abszolút nem volt bajom az addigi szerepeimmel, inkább Törőcsik Mari és Schwajda György (gyerekkori barátom) miatt mentem oda. Hát... nem volt jó, és azt sosem felejtem el, hogy egy év után felhívott Zsámbéki, hogy „Na, jó, most már gyere haza!". Ekkor mentem vissza a Katonába, és minden ugyanúgy folytatódott, mintha el se mentem volna.

Manapság jár még a Katonába?

Nem nagyon, mert nem szeretnék magamnak lelki problémákat. De most A mi osztályunkat megnéztem. Viszont el szoktam menni mindig a Katonás szilveszteri bulira, hogy találkozzam a barátaimmal.

Ha most hívnák a Katonába egy vendégszerepre, akkor elvállalná?

Hogyne vállalnám? Természetesen. Én örök életemre Katonás maradok, ez egyszerűen beleivódik az ember vérébe.

Régebben mennyire rajongtak a nézők a színészekért?

Úgy vettem észre, hogy abban az időben sem a megfelelő minőségű rajongás volt, ahogy ma sem. Nem azokat az embereket rohanták le, akik nagyon jók voltak a színházban, hanem akiket máshonnan ismertek, például sorozatokból, vagy filmekből. Szerintem a közízlés az pont olyan volt, mint most. Én is leginkább a Kisváros miatt kaptam rajongói leveleket, nem a Katona miatt.

Mit gondol az akkori és a mostani pályakezdő fiatalok helyzetéről?

Nagyon nagy különbséget látok. Azt gondolom, hogy a mai fiatal pályakezdőknek sokkal nehezebb dolguk van. Kevesebb a lehetőség, nem tudnak megismerkedni a filmezéssel, a tévézéssel, vagy a rádiózással, talán a szinkronizálás az egyetlen más műfaj a színházon kívül. Nekünk még volt olyan, hogy egy évben hét filmet is forgattunk, de ugye ma már ez sincs.

A kevés lehetőség ellenére, milyennek látja a mostani fiatalokat?

Nagyon jóban vagyok a fiatalokkal. Viszont kicsit bánt, hogy a hétköznapok kevésbé érdeklik őket, de erről az a légkör tehet, ami körül veszi őket. Ez az atmoszféra elvette tőlük azt a lelkesedést, ami annak idején a mi fiatalságukban megvolt, hogy „majd mi teszünk valamit egy nagy változásért!". Úgy érzem, hogy most a fiatalok egy kicsit eltompultak és közömbösek lettek a világgal szemben. Nagyon fontos lenne, hogy akarjanak változtatni és ehhez az is szükséges, hogy a kultúrát is komolyan vegyék, mert sajnos egyáltalán nem tartják fontosnak.

Sokan gondolkodnak arról, hogy inkább külföldön folytatják tovább az életüket. Menni vagy maradni?

Rájuk bízom a döntést. Ha színésznek szeretnének menni, akkor csakis kiváló nyelvtudással tudnak elhelyezkedni külföldön. Ki kell mondanom, nem igazán látom, hogy lenne jövőképük, és ez borzasztó. Az is szörnyű, hogy a mai világban színházakat zárnak be. Ha valamin nem akarunk együtt változtatni, semmi nem fog megmoccanni körülöttünk.

Sokat jártak a Katonával külföldön, megfordult valaha is Önben, hogy kint maradjon?

Bennem abszolút nem. Én nagyon jól éreztem magam a Katonában és itthon. Külföldön azt se tudták, hogy Magyarország egyáltalán létezik, de a Katona József Színházat ismerték, még Hong-Kongban és Ausztráliában is. Az ember erre büszke. Eszem ágába sem jutott kint maradni, de akkoriban egyik kollégámnak se. Most bizony azt hallom olyan kollégáimtól, akiknek elvileg jól megy a soruk, jó színházaknál vannak szerződtetve és jó szerepeket is játszanak, hogy a megélhetés miatt azon gondolkodnak, hogy elmenjenek-e az országból vagy inkább küszködjenek itthon, ez nagyon szomorú.

Alföldi Róbert azt nyilatkozta, hogy Ön a legnagyobb facebookos a társulatban...

A túrót... (nevet) Egyébként, amíg vártam magukat, addig is azt nézegettem. Az a baj, hogy én nem akarok senkit se megsérteni, ha valaki szeretne az ismerősöm lenni, én elfogadom. Már derékig járok az ismerősökben, volt egyszer olyan is, hogy egy kiskunhalasi CBA-s eladónő ismerősnek jelölt. Nem ismerem személyesen, de elfogadtam őt is. Minden nap legalább 30-40 új ismerős felkérés érkezik.

Mire használja még az internetet?

Azt szeretem nagyon, hogy most már nem kell minden újságot megvennem, simán el tudok olvasni mindent az interneten. Nem nagyon szoktam megosztani a dolgokat, csak néha írogatok vicces megjegyzéseket a barátaimnak.

Hallott már a Katona Ifjúsági programjáról?

Nem, de ha küldik a Facebook-oldalát, akkor likeolom!

Volt valami régi vágya, amit nagyon szeretett volna elérni?

Hogy megéljem a 70-et.

És most van valami cél?

A 72. Nincs semmi különös, szeretnék dolgozni, a barátaimmal és a családommal lenni.

Az unokájának mit tanácsolna a jövőre nézve?

Nem különösebben tanácsolnék neki semmit. Drukkolok neki, hogy jó országban nőjön fel, és hogy azt csinálhassa majd, amit szeretne. Bírja a gyűrődést.

Brozsek Niki, Pozsgai Dóra

Rókay Móric szerepében: Fekete Ernő.

Borbély Alexandra, Pálos Hanna és Tasnádi Bence idén végeztek a Színművészeti Egyetemen, színházi gyakorlatukat mindhárman a Katonában töltötték, az idei évadtól pedig társulatunk tagjai. Sorozatunk második részében Hannát mutatjuk be.



Gyakorlatod első évében sokfélét játszottál, de inkább kicsi szerepeket. Helytálló az a megállapítás, hogy a második évben jöttek azok a felkérések, amikben jobban meg tudtad magad mutatni a Katona közönségének?

Ezt nem így éltem meg. Először a Cigányok csapatába hívott Máté Gábor, és az nagy kihívás volt. Nem is gondoltam arra, hogy esetleg más feladatokat is fogok kapni. Aztán belekerültem a Szirénénekbe és utána a Dilettánsokba is, és ezeknek mind örültem. Azon nem gondolkodtam, hogy miért nem én játszom a főszerepeket. Tettem a dolgomat, volt elég feladat az egyetemen is mindeközben, úgyhogy ez nem is jött ki rosszul.

A Kisasszony-szerep kapcsán: egy vetkőzős jelenetet hogyan töltesz fel tartalommal, hogy az emberek fejében ne pusztán egy dekoratív női test látványa maradjon meg?

A Cigányokban nem azzal foglalkoztam, hogy én szép vagyok-e vagy sem. Az előadás fontos kérdéseket tesz fel. Rámutat arra, hogy ma miért érti meg olyan nehezen egymást a magyarság és a cigányság. És az én feladatom az volt, hogy a Kisasszony szerepéből megelevenedjen az első felvonásban egy ’20-as évekbeli pincér lány, a második felvonásban pedig egy lepukkant kocsmában, egy mai, nagyszájú, pultos csaj. Hirtelen rengeteg más problémám volt a szerep megformálása mellett; pl. egy ekkora színpadon megszólalni; megszokni azokat az embereket, akiket eddig a nézőtérről néztem, most pedig egy jelenetben dolgozom velük... Nagy szemekkel, kicsit megszeppenve próbáltam végig ezt a színdarabot. És az, hogy van ez a pólólehúzás… három másodpercig…  Úgy éreztem, hogy ezt most megcsinálom. Jobb is volt ezen gyorsan átesni. Eleinte nehéz volt..

A leszerződtetést hogy fogadtad?

Jól… Épp az Anamnesist próbáltuk márciusban, emlékszem, elsején, amikor egyszer csak szóltak, hogy fáradjak át Máté Gábor igazgatói irodájába. Teljesen rosszul lettem, mindent el tudtam képzelni; vagy azt mondja, hogy „ideszerződtetünk”, vagy azt, hogy „Hanna, ideáig vártam, próbálkoztam, és ne haragudj, de ez most nem fog összejönni”. Mind a két opció ott lebegett a szemem előtt. Nagyon megkönnyebbültem. Csak azért, mert gyakorlaton lenni az egy átmeneti időszak. Itt is vagy meg nem is. Az az érdekes, hogy aláírtam egy papírt, és azóta jobban érzem magam. Ez egy visszaigazolás, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Ehhez a csapathoz tartozom, ettől nyitottabb is tudok lenni, és szerintem felém is nyitottabbak már a többiek. Általában csomó mindent túlagyalok, azt hiszem.

Ez a másfél év azzal is telt, hogy azt figyeltem, nehogy félreérthető legyen a viselkedésem. Nehogy azt higgyék, hogy most azért vagyok kedves, mert van bennem valami hátsó szándék. Csomó minden miatt megnyugodtam, de talán a legfontosabb feladatom, hogy el kell fogadnom, hogy egy kőszínházi működés más, mint amikor a főiskolán készítünk egy vizsgát. Itt volt ez a két év gyakorlat, ami alatt megtanulhattam volna, de lehet, hogy ez hosszabb ideig tart. Vannak helyzetek, amikben még eggyel radikálisabb vagyok. Nagyon szeretek aktívan dolgozni, nem csak a saját szerepemen, hanem az egész produkción, ahogy az osztálytársaimmal dolgoztunk öt éven át; pl. valaki megkér, hogy nézd a jelenetemet, hajnalig vitatkozunk, magunkban próbálunk rendező nélkül és mesterség órán mutatjuk meg a tanároknak, hogy hova jutottunk a próbák alatt. Tegnap egy-két kollégámmal beszélgettem és megkérdeztem, hogy türelmetlen vagyok-e és azt mondták, hogy még egy kicsit igen, úgyhogy most ezen gondolkodom, hogy min változtassak. Az egyetemi lét egy sokkal intenzívebb életforma. Semmi más dolgunk nem volt, mint hogy jó vizsgákat csináljunk. Itt meg csomó mindenkinek van családja, gyerekei, mindenféle számlákat kell befizetni - most már nekem is-. Más hőfok, más ritmus. Meg kell tanulnom négy-négy órában égni és dolgozni.

Október 24-én játsszátok A Gondnokság második évadának első részét. Vajon sikerült az Ősanya megtermékenyítése? Vera megint szerelmes lesz? Lehet már tudni valamit?

Fogalmam sincs. Én ugyanolyan izgatottan várom a folytatást, mint a nézők. Majd olyan 18-a körül már lesz valami sejtésem, hogy mi fog történni. Kovács Dani és Dömötör Andris mindig hoznak egy story boardot, amiben benne van, hogy melyik jelenetben kik szerepelnek, kb. mi a konfliktus. Általában ezt az előadás előtt egy héttel elmondják nekünk, hogy érlelődjön bennünk. Majd három napig próbáljuk.



De akkor nem kizárólag azt próbáljátok, hanem a próbaidőszak alatt lévő előadásokat is?

Persze. Ez az egyeztetés dolog nem mindig sikerül jól. Voltak abból nehézségek, hogy melyik rendező, hogy tud igazodni A Gondoksághoz és ekkor próbák közti lopott órákban, meg éjszaka kellett dolgozni. A végeredmény azért azt igazolja, hogy bármilyen probléma adódott, végül mindig összeállt az előadás. Az egyik epizódot pl. úgy raktuk össze, hogy nem találtunk egyetlen időpontot sem, amikor a csapat mind a hét tagja ráért volna egyszerre. Meg kellett oldani.

Létszámot tekintve hiányosan próbáltunk, és amikor beestem a Sufniba (egy másik produkció próbája miatt) akkor mondták fiúk, hogy „ez a jelenet kész, mi úgy gondoltuk, hogy Vera itt kb. ezt reagálná és szerintünk te itt majd kb. ezt fogod csinálni.” Sőt emlékszem, a hatodik résznél már a második előadáson is túl voltunk, amikor rájöttem, hogy „Áhá! Akkor ez történt ebben a részben.” Mert olyan gyorsan zajlott körülöttem minden, hogy én is csak kapkodtam a fejemet. És itt megjegyezném, hogy egy hatalmas csapat dolgozik a háttérben a díszleten, a kellékeken, a videókon, a hangokon és fényeken, és nélkülük a mi munkánk is értelmezhetetlen lenne.

A Gondnokság eddigi részeit bárki megtekintheti az előadás Youtube-csatornáján. Te vissza szoktad magad nézni?

Nekem szükségem van egy kis időre. Akkor szeretem visszanézni, amikor már hasznos, és nem az történik, hogy kétségbeesem, hogy „Úristen én így nézek ki?! Nekem ilyen hülye hangom van?!”, hanem rálátok, és utólag levonom a tanulságot belőle.

És ezt így lehet? Mármint ha visszanézel gyerekkori felvételt, akkor már meg van az a távolság?

Mi négyen vagyunk testvérek, és 15-16 éves korom körül készítettünk egy filmet, karácsonyi ajándéknak. Azt mostanában visszanéztem, de azt hiszem kicsit korai volt… Azzal bíztatom magam, hogy jó, ilyen voltam, de most már biztos, hogy előrébb tartok. Emlékszem, hogy amikor készítettük, fetrengtem a röhögéstől. Pedig olyan ronda kislány voltam, de tényleg! És olyan magabiztos! És most, amikor azt érzem, hogy már inkább úgy nézek ki, mint egy ember, akkor meg ezerszer kritikusabb vagyok és minden apró változást traumaként élek meg. Amíg nem kezdtem el színházzal komolyabban foglalkozni, nekem semmi bajom nem volt magammal. Az is lehet, hogy ehhez nem a színháznak van köze, hanem hogy felnőttem. A Máté Gábor-féle képzés elég sokfajta  kérdésfeltevésre tanított meg. Jóban vagyok magammal, de azért nem mindig.

Az Anamnesis kapcsán a Magyar Hospice Alapítványnál töltöttél néhány délutánt. Létezik-e olyan valóság, ami már alapból színpadképes? Észrevetted magadon, hogy miközben ott vagy, azon kattog az agyad, hogy mi az, amiből majd lehet valami a színpadon?

Igazából úgy álltam a feladathoz, hogy elfelejtsem, hogy egy előadás kapcsán vagyok itt. Idejövök, és az a pár délután, amit itt eltöltök, minél inkább legyen teljes értékű önkénteskedés. Tehát vegyem fel azt a ritmus, amit ott minden nap XY megcsinál. Bízzanak bennem. Érzelmileg távol tartottam magam, de mondták is, hogy azt muszáj. Így is megviselt, de ami még jobban megrázott, amikor elmentük egy boncolásra. Soha nem láttam még halott embert. Tudtam, hogyha nem bírom, akkor ki lehet menni; talán elájulok; nem tudtam, hogy milyen hatással lesz rám. Végignéztem és este csapódott le, meg utána napokig. Akkor jöttem rá, hogy ez milyen traumatikus élmény és nem készítettem fel magam előre. Nem is lehet.Ű

A mi osztályunkban Dorát játszod. Egy ennyire erős szöveghez hogy nyúl hozzá az ember?

Megdöbbentem, amikor Máté Gábor felolvasta. Nagyon sok volt és rám zuhant, nyomasztott, gondolkodóba ejtett. Nagyon pontos szöveg, ami biztos Pászt Patríciának is köszönhető, aki egy ilyen jó fordítást csinált belőle. Egyszerű, lényegre törő, emberi és ettől szép és nemes. Ki kell zárni minden öncélú színészi ambíciót. A lényeg, hogy a lehető legpontosabban elmondd a szöveget és az eljusson a nézőkhöz. Nekem mindegyik mondathoz kötődik személyes gondolatom, de azt elég, hogyha én tudom. A feladatom, hogy közvetítek.



Nagy segítség volt ilyen komoly színészekkel együtt dolgozni. Csak ülnek és elmondják a szöveget, semmit nem kell csinálniuk, azt jelentik, amik. Sokat lestem tőlük a próbák alatt. A szeptemberi felújító próbán, amikor nem volt jelenetem, gyorsan beültem a nézőtérre. Jó nézni Bodnár Erikát, Ujlaki Dénest, Haumann Pétert, Bán Jánost, Szacsvay Lászlót… Ülnek, látszólag semmi különöset nem csinálnak, csak mondják a szöveget és gyönyörű. Remélem, egyszer le tudok majd úgy nyugodni, mint ők. Sokszor kapok tőlük tanácsot: „Figyelj, nem kell ott kiabálni, inkább egész halkan tedd fel a kérdést!” vagy „Tedd le a pontot, utána tartsál szünetet!”. Mert ez technika, negyven év alatt lehet megszerezni ezt a tudást. Ők elsajátították már.

A Pinokkióban az ember és állat szereplők mennyire fognak különbözni egymástól látványban?

Nem lesznek állat szereplők, inkább állat-emberek lesznek. Mész az utcán, meglátsz egy embert és nagyon emlékeztet egy állatra az arcberendezése, a viselkedése, vagy az öltözködése miatt. Pl. Rajkai Zoli egy szomszédot játszik, aki nagyon fog emlékeztetni egy patkányra. Nem patkány lesz, inkább patkányszerű szomszéd, ami biztos mindenkinek ismerős. Én sem úgy leszek hattyú, hogy gágogni fogok, vagy kurukkolni. A kiindulási pontom az, amit Parti Nagy Lajos megírt, hogy egy Csajkovszkij nevű hattyú üldögél a tavon, aki révész… Most ott tart a dolog, hogy ez a Csajkovszkij egy nyugdíjas balett-táncos, aki fehér ruhában feküdni fog egy fürdőkádban és nagyon fog emlékeztetni egy hattyúra. Amikor egy ilyen mesét játszunk, ez nem lesz zavaró, mert mind a gyerekek, mind a gyerek-lelkű felnőtteknek egy hattyú fog megjelenni a szeme előtt.

Lesz idén Katonán kívüli munkád?

Fogok forgatni két filmben is: Bodzsár Márknak az Isteni műszak című és Gárdos Péter Hajnali láz című nagyjátékfilmjében. Mindkettőt nagyon várom. Az Isteni műszakban Rába Rolanddal, Keresztes Tamással, Ötvös Andrással, a Hajnali lázban pedig Kovács Lehellel fogok együtt dolgozni. A Gárdos-filmben svédországi jeleneteim is lesznek, ezért márciusban odautazom repülővel, másnap forgatok, aztán utazom vissza. Olyan lesz, mint amikor kiskoromban elképzeltem, hogy milyen egy színésznő élete. Remélem, lesz lakókocsim…

Meg továbbra is megy a Kutyaszorítóban című előadás a Bárkán.

Nagyon szeretem játszani azt is. Radnai Márkhoz és a 011-es Alkotócsoporthoz köthető a produkció. Előkészületben van egy újabb előadás, és ha minden jól megy, akkor részt tudok majd venni benne. Teljesen más velük a munka. Fiatalokkal fiataloknak játsszunk.

Ki tudod kapcsolni az agyad valamikor?

Vannak olyan feladatok, amiken egész éjjel kattogok, vagy felébredek korábban reggel. Mostanában egyébként főzéssel tudom magam a leginkább kikapcsolni; kinézek magamnak egy receptet a Mindmegette.hu -n, elmegyek bevásárolni hozzá, megfőzöm és gyertyafényes vacsora keretében tálalom. Se színészet se színház. Szükségem van arra, hogy nekem is legyen olyan magánéletem, ami nem a színházról szól.

Fullár Fanni

A Katona megalakulásának 30. évfordulója kapcsán interjúsorozatot készít a Katona Klub. Színészekkel, rendezőkkel, nézőkkel, művészeti és színházi munkatársakkal beszélgetünk a színház indulásáról, és a mostani Katonáról. Elsőként a régi pártolók közt fogalommá vált Denke Emma közönségszervezőt kérdeztük.

Nemrég beszélgettünk egy régi nézővel, és amikor a pártolói rendszerre terelődött a szó, azonnal mondta, hogy keressem a Denke Emmát.

Biztosan pártoló tag volt.

Igen.

Ezért köszöntem vissza annak idején mindenkinek, aki nekem köszönt a Katona környéken. Volt 2000 pártoló tag. Mind ismerték a nevem, mert ott ültem a pénztárban. Én viszont nem ismertem mind a 2000-et, ezért biztos, ami biztos, mindenkinek visszaköszöntem.

Mesélte, hogy neked köszönheti, hogy a fiát be tudta vinni a Budapest Orfeum utolsó előadására, aznap odamentek, próba szerencse alapon, hátha bejutnak, és te azonnal észrevetted őket, hoztál nekik jegyeket.

Biztos volt ilyen. Erre sajnos nem emlékszem, de jólesik, hogy egy pártoló tag emlékszik rám.

Hogyan kerültél ide, a Katonához?

Denke Emma: Egy teljesen egyszerű véletlen folytán. Szólt egy ismerősöm, hogy neki nagyon jó barátja Székely Gábor, és hogyha el akarnék menni a külkereskedelemből, akkor hívjam fel őt. Nem értettem annyira a színházhoz, rendezőkkel igazgatókkal soha nem voltam kapcsolatban, mindjárt megkérdeztem, a Székely Gábor melyik külker vállalat igazgatója? Azt mondta, nem külker vállalat, színház! Eljöttem, beszéltem Székely Gáborral és azt mondta, hogy jó, kezdjek el dolgozni a jegyértékesítésnél. Akkor már volt egy kis csírája a pártoló tagságnak. A pártoló tagság nem az én ötletem volt, ezt a Zsámbéki-Székely duó találta ki, de nem nekik kellett kivitelezni, hanem nekünk. Szépen, sziszifuszi munkával elkezdtük megvalósítani, amit kitaláltak. Később jött körém egy szervezés, és én lettem a szervezés vezetője, de mindvégig, míg itt voltam, én intéztem a pártolói tagságot. Minden színháznak merném ajánlani, hogy legyen egy saját közönsége, legyenek, akik pártolják őket, akik kíváncsiak a darabjaikra. Viszont a színház is figyeljen oda ezekre a barátokra, mert ezeknél az embereknél is megy az élet, nekik is születik gyermekük, és egy szervezőnek illik tudni, hogy neki babája született. Illik tudni, hogyha most nagy pocakkal nem engedjük be őt a színházba, akkor ő előreláthatólag a következő évben nem fog tudni színházba jönni. Az ilyen nüanszokra is oda kell figyelni, ezekre majd emlékeznek.

A Katona egy nagyon jó színház volt, fantasztikus előadásokkal. Aki azokat az előadásokat láthatta, és azokban az előadásokban dolgozhatott, az igazán boldog ember! Az a színház egy szeretetgombóc volt. Itt mindenki szerette a másikat. Szerettük a színészeket, szerettük a takarítókat, szerettük a ruhatáriakat, és ebben az a szép, hogy a harminc év után is tudunk egymásnak örülni, ha látjuk egymást. Hogyha a szeretet nincs meg a színházban, akkor csak előadások vannak, és fogy a közönség, mert ők is érzik.

Beszéltem egy közönségszervezővel, és azt mondta, hogy 83-ban még nagyon nehezen adott el Katonás jegyeket.

Annyira nehezen lehetett eladni a Katonás jegyeket, hogy nyolcvankettő őszén, mikor én még a Videoton Rt.-nél dolgoztam, kaptam egy telefont: „Jaj, légy szíves segítsetek, gyertek a bemutatóra, félház van!”. Mert Salamon Suba vizsgaelőadását (Queneau; Stílusgyakorlatok) nagyon késői időpontra, este fél tizenegyre tették, és mi eljöttünk megnézni a Videoton Rt.-től. Nekem így kezdődött a kapcsolatom a Katonával.

Az elején keményen kellett dolgozni, mert ez nem az Operett Színház volt, és nem a Madách Színház. Egy fiatal és teljesen más felfogású társulat alakult a Katonában. Nagyon jó munkával, nagyon kidolgozott előadásokkal, szívvel-lélekkel be lehetett hozni a közönséget. Nem egy örömmenet a közönségszervezés, kell küzdeni. De azért mondom, hogy a szeretet a fontos, mert ha szereted a színházad, szereted a színészeket, akkor az ő érdekükben te elkövetsz mindent a magad erejéből, hogy ne hozd őket olyan helyzetbe, hogy a hathetes vagy több hónapos megfeszített munkáért, az legyen a fizetségük, hogy itt-ott ül egy ember a nézőtéren.

Tényleg érezhető volt, ahogy beszéltél a nézőkkel, hogy a Katona előadásai, például a Három nővér más, mint a többi színház Csehov-előadásai?

Természetes, hogy beszéltem velük, mert engem hívtak fel, amint egy új bemutatót láttak. A pártoló tagok őszintén elmondták a véleményüket az előadásról, és nekem meg kellett őket hallgatni.

Nem okozott gondot az előadás hossza? Mostanában már nem nagyon látni ilyen hosszú előadásokat.

A Három nővérnek tizenegy óra után lett vége, de a nézők boldogan végigülték, nem volt kijárkálás. Persze nem is tudtak volna kimenni, mivel mi, a szervezésen, már azon versenyeztünk, hogy melyik előadásra, hány állóhelyet sikerül eladni. Néha úgy megtömtük a színházat, hogy aki ült, az addig nem tudott kimenni, ameddig az állóhelyesek nem távoztak. Jó sport volt. Még vasárnap is hazatelefonáltunk, hogy képzeld, mennyi állóhelyet adtunk ki.

Mennyi időbe telt felfuttatni a színházat, mennyi idő telt el addig, hogy már a csillárról is az emberek lógtak?

Ez a színház a Nemzeti Színház kamaraszínháza volt, tehát minden adminisztrációs munka a Nemzetiben folyt. Amikor elkezdtük, volt egy füzetem, abban volt mindenem, és ahol a színházban volt hely, ott letettem és ott dolgoztam. A ruhatárban, a titkárságon, bárhol. A színházhoz január elsejével kerültek át a gazdasági, adminisztrációs feladatok, de a technikai háttér egyáltalán nem volt még meg, mégis ebben a fél évadban, egészen júniusig, összesen harminckét jegy maradt eladatlanul a színházban.

A Katona hogyan viszonyult az akkori politikához?

A Katona nem volt a szó szoros értelmében vett politikus színház. A művészi alkotás volt a fontos.

Volt olyan gondolat, amit akár Zsámbéki, akár Székely hangsúlyozni akart a Katonával kapcsolatban, és kérte, hogy közvetítsétek a nézők felé?

Nem volt semmi ilyen, de a két Gábor megengedte azt, hogy egy bizonyos idő után bemenjek a próbákra. Nekem talán nagyobb élmény volt látni ezeket az embereket dolgozni, mint maga az előadás. De itt nem volt szükség arra, hogy rábeszéljük valamire a közönséget, néha inkább el kellett küldeni az érdeklődőket, mert különben nem maradt volna jegy a közönségszervezőknek, akik vitték tovább gyárakba, üzemekbe.

A baráti kör gyakran egész házakat vitt el. Ha volt egy bemutató, akkor a baráti kör az utána lévő öt előadás összes jegyét megvette. A Katona József Színháznak ilyen időszakai is voltak, amikor nem lehetett jegyet kapni, nemhogy nekünk kellett sugározni valamit kifelé, hanem néha azt kellett mondanunk, hogy hát sajnáljuk. Ilyen volt az Író Színháza, amit Fodor Géza talált ki. A Kamrában az írók saját műveikből olvastak fel. Nem akarok rangsorolni, de voltak olyan írók, akiknek az estjére a pártoló tag jegyigénylésnél az első fél órában már pótszékeket árultam, és még három napig vettem az igényeket. Vagy a Portugál… Kénytelen voltam a műsorban egy-két Portugál előadásra azt írni, hogy teltházzal eladtuk, hogy maradjon másnak is jegy, mert az első fél órában a pártolók elvitték az összes jegyet. Tehát inkább ilyen problémáink voltak. Néhány előadással meg kellett küzdeni, de az nem volt izzadtságszagú küzdelem, annak is volt értelme.

A fiatalok hamar megtalálták a Katonát?

Iskoláknál soha nem közönségszervezőkkel dolgoztam együtt, hanem magyartanárokkal, és voltak köztük olyanok, akik Csehovot úgy tanították, hogy elhozták a gyerekeket A manóra vagy a Három nővérre, de ezek a gyerekek, akik eljöttek, fel lettek készítve a darabra, és utána is ezzel foglalkoztak az órákon. Ha valaki tizenhat éves korában elkezd a Katonába járni, az húszévesen is vissza fog jönni.

A közönségszervezőnek csak az a fontos, hogy eladja a jegyeket, és megkapja érte a jutalékot, de egy magyartanárnak az a fontos, hogy a gyerek megtanulja az irodalmat. Ebben segítette őt a Katonával tartott kapcsolat, a Katonának pedig kialakult egy fiatal közönsége. Mattyasovszky-Zsolnay Bence  is pártoló tag volt, mindig jött az iskolatáskájával, hogy Emma néni, jó jegyet adjon, és akkor Emma néni jó jegyet adott neki. Most ő az ügyvezető igazgatója (adminisztratív igazgatója) a színháznak.

És a mostani fiatalok, szerinted?

A mostani fiatalság se rosszabb, mint a régi. Segíteni kellene nekik, mint ahogy annak idején nekünk segítettek. Borzalmas, hogy míg valaki csak a tapasztalatlanság miatt nem tud valamit, másvalaki csak a fiókjának dolgozik, és nem hajlandó azt megmutatni. Mindenbe be kell avatni a fiatalokat!

Nem volt benned olyan vágy, hogy a Katonában mint színész dolgozz?

Isten őrizz! Azért van önkritikám. Ha hátra kellett menni a szervezési helyiségbe, akkor vagy lementél a pincébe és a színpad alatt nyolcszáz lépcsőn följöttél, vagy átmentél a színpadon. Na, mit gondoltok, én hol jártam? Alul. Én a színpadra se nagyon mertem rálépni, még úgy sem, hogy senki nem volt ott. Az egy egészen más világ. De azért minket is bevontak. Ez egy fantasztikus társaság volt, itt mindenki segített. Itt nem volt olyan, hogy a színész lenézi a szervezőt, vagy a portást. Gobbi Hilda előre köszönt mindenkinek.

Hogy érted, hogy mindenki segített?

Egyrészt a színészek drukkoltak a másik sikerének. Aki éppen nem játszott, az beült a másik próbájára. De egy darabhoz a színészi munkán kívül sok minden más kell még. Jelmezek, díszlet, kellékek a színpadra. Hogyha eszedbe jutott, hogy te tudsz valamit szerezni, vagy felfedeztél valahol valamit, ami ebbe a darabba jó lenne, akkor a díszlettervezők, azonnal kaptak rajta, és szóltak is nekünk, hogyha kellett valami Az az előadás, amibe te egy csészét tudtál csak szerezni, az már a tied is volt. Mindenkire szükség volt.

Van olyan előadás, ahol a te csészéd szerepel?

Hoffmann Évától, a kellékestől kell megkérdezni, hogy van-e még a Három nővér étkészletéből.

Azt te vitted?

Ascher Tamás kitalálta, hogy a Három nővér előadásain hófehér Herendi étkészlet szerepeljen. Hát egy fehér tányér az még nem Herendi, hanem pont a festéstől válik azzá. De neki fehér Herendi kellett. Én Herenden nem ismertem senkit, de Pécsett a Zsolnay gyár igazgatója egész véletlenül nagyon jó ismerősöm volt. Felvettem ezzel az úriemberrel a kapcsolatot, és elmondtam, hogy mennyire jó lenne, hogyha fehér Zsolnayhoz tudna jutni a színház. Ő is elmondta; „Hogy képzeled azt, hogy fehér Zsolnay? Azon a virágok a Zsolnay.” Nem baj, Ascher Tamásnak hófehér étkészlet kell. És akkor azt mondta, hogy jó, megkapjátok, én elmegyek három nap szabadságra, addig gyertek le a Zsolnay gyárba, és vigyétek el. Úgyhogy lementünk Olasz Éva Ladájával, és a Zsolnay gyár ajándékaként kaptunk teás készletet, kávés készletet, leveses készletet. Majdnem, hogy a szalagról szedtük le őket. Cinkossá váltunk, és ez jó volt.

Van még hasonló emléked a díszletbeszerzéssel kapcsolatban?

Khell Csörsz, a Csirkefej díszlettervezője azt mondta nekem, hogy olyan ajtókra, ablakokra lenne szüksége, mint miket a régi proli házakon látunk, mert egy ilyen udvart szeretne. Én mindig az Árpád hídnál szálltam fel az autóbuszra, onnan mentem haza Dunakeszire. Az Árpád híd mellett kis ablakos, emeletes házak sorakoznak, ezt a pár háztömböt hívják Hétháznak. Munkásembereknek kialakított szobakonyhás kislakások voltak, a folyosó végén a WC. Ezek a nyolcvanas évekre már elavultak, kiköltöztették a lakókat, és felújították őket. Mondtam Csörsznek, hogy azt a Hétházat most bontják, hogyha igazán proli belsőt akarsz, akkor arra keresgélj. Sikerült megtalálnom a miniszteri biztosát az építkezésnek, elmondtam neki, mit szeretnénk, és a kedvünkért nem csákánnyal verték, hanem a munkások kézzel fejtették ki az ajtókat és ablakokat. Így az ottani munkások is bekerültek az előadásba.

Volt személyes kedvenced az előadások közül?

Sok személyes kedvencem volt, de talán A manó volt az első előadás, ami belenyomott a székbe. Nem volt melegem, nem viszketett semmi, nem kellett az orromat kifújni, egyszerűen ültem, és egyre jobban odaszögezett, pedig előtte nem nagyon szerettem Csehovot. A mai napig, amikor rossz pillanataim vannak, be szoktam tenni a videóba a kazettát.

Az akkori Katona legendás neveivel (Gobbi, Major…) volt személyes élményed?

Major Tamással akkor találkoztam életemben először, amikor másodikos gimnazista voltam, az pedig nagyon régen volt, 1960-ban. A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba jártam, és eljött hozzánk rendhagyó irodalomórát tartani József Attiláról. Rengetegen ültünk a nagy aulában, 16-17 éves gyerekek és Ő József Attiláról mesélt, és szavalt. Három vagy négy hónapon keresztül József Attilát tanultunk tőle. Ha én mást nem kaptam volna Major Tamástól, csak azt, hogy hatvannyolc éves koromban is boldogan olvasom József Attilát, akkor az is nagyszerű ajándék. Aztán egy nagy kurflival felnőtt koromban összetalálkoztam ugyanezzel az emberrel, és akkor Molière-t szerettette meg velem, mert annyit mesélt nekem Molière-ről, mint tizenhat éves koromban József Attiláról. Major Tamás mindig adott, mindenkinek, csak valaki ezt elfogadta, valaki nem.

Akkor ő színházon kívül is színész maradt?

Tanító volt, tanított. Fantasztikus tudása volt. A színpadról is tanított.

Milyen volt az akkori közönség?

A baráti kör tette ki a közönség nagy részét. Ők visszajárók voltak. Köztük már azon ment a verseny, hogy ki hányszor látta például az Übü királyt. Ha a közönség jó, akkor a színész is egészen másképp játszik. Amikor mi ügyeltünk, akkor voltak bizonyos részek, amikre mindenképp bementünk, ami mindig csattant, és a közönség mindig vette. Úgy éreztem, hogy abban az időben, amikor itt dolgoztam, jó közönség volt. Értő közönség, akik a Katona József Színházra és a Katona József Színház előadásaira tették le a voksukat.

Voltak kis trükkök, amiket mi alkalmaztunk. Pár ilyen kis dolgot most is mernék ajánlani a közönségszervezőknek. Három napig vettük a pártolók igényeit telefonon. Három napig reggel tíztől, este hat óráig csöngött a telefon.

Az egyik néző mondta, hogy nagyon nehéz volt vonalat kapni.

Valóban. Megpróbáltam végig kedves lenni, hogy ne érezzék rajtam, hogy még egy hívás, és felakasztom magam. Ezen a három napon én itt voltam tíztől hatig minden nap, tehát úgy oszthattam volna ki a jegyeket, ahogy nekem kényelmes, de én azt mondtam, hogy nem. Megadtam két napot, amikor egy órától, öt óráig a pénztárban lehetett átvenni a jegyeket. Na most, aki telefonált, nem rendelhette meg a nyolcadik sor hetes, nyolcas székét, hanem csak felírtuk, hogy két darab jegyet rendelt, aztán utolsó pár előre fuss, aki először jött a pénztárhoz, az az egész adagból válogathatott, aki a második nap végén jött, az már csak a maradékból. Ezért itt olyan tömeg volt, hogy egészen a Haris közig tartott a sor, ami nekem is nehéz volt, és nekik is, de mégis benne voltak. Volt, aki délben idejött, és itt olvasott, hogy ő legyen az első.

Ha az emberek azt látják, hogy egy színház előcsarnoka kong az ürességtől, akkor elmennek előtte, de ha a Haris közig áll a sor, akkor az olyan, mint a Gum áruház Moszkvában. Mit árulnak itt? Hát mi van itt, amiért ilyen sokan várnak? Ez pszichológia, az emberek élvezik azt, hogy kétszázadiknak állnak a sorban. Tudni kell azt is, hogy kinek vették ki a vakbelét, hogy kinél született gyermek, és kinek halt meg az édesanyja. Jólesik az embereknek, ha törődsz velük, emlékszel rájuk, ehhez a munkához ez elengedhetetlen. Ez nem volt nehéz, nehogy azt higgyétek, pedig összesen voltunk talán hárman. Volt egy ember a Ráday utcában, egy pénztáros volt, meg én. Az igazgyöngyért is megküzd a kagyló. Az is az izzadtságából van nem?

Szerinted milyen problémákkal néz most szembe a szervezés?

A számítógép megkönnyíti a munkát, mi is használtuk, de ha mindent számítógépen intéznek, az megrontja a szervezést. Megrontja, mert egy személytelen kapcsolat alakul ki. Ne online vegyen jegyet. Hívja fel a Denke Emmát, és jöjjön ide a jegyéért a pénztárba, ha három óra, míg ideér, akkor három óra alatt, és találkozunk fogunk! De ha nem találkozunk személyesen, a gép soha nem fogja megkérdezni, hogy, hogy van az édesanyja. Elgépiesedik a szervezés, és ezt nem szabad hagyni, mert a színház nem gép.

Mit láttál utoljára itt?

A Kamrában A mi osztályunkat. Nincs klausztrofóbiám, de nem szeretek pincében lenni. Hát a Kamra az egy pince. Beültem a nézőtérre, és csak jött, csak jött a közönség a nyakamba. Úgy éreztem, hogyha ki akarnék onnan menekülni, csak előre, a színpadon keresztül tudnék, hát az meg jól nézne ki, hogy Denke Emma megjelenik a színpadon. De amikor elkezdődött az előadás, elmúlt minden bajom. Nem akartam kimenni, nem zavart, hogy pincében vagyok. Ez az előadás el tudott velem mindent felejtetni. Meglepő, de nekem legjobban a csöndjei maradtak meg, és hogy milyen fantasztikus ereje van annak, amikor semmi más nem történik a színpadon, csak elhangzik egy névsor. Az előadást Máté Gábor rendezte, aki a Katona levegőjén nőtt fel. Nagyon örülök, hogy megnézhettem. Csodálatos, hogy Gábor megtalálta a történetet, a darabot, és meg merte rendezni, itt, most Magyarországon. Csodálatos hogy a Katona József Színház be meri mutatni, és hogy Haumann Péter úgy csinálja végig ezt az előadást, ahogy végig csinálja. A Katona József Színház ebben különbözik a többi színháztól, ebben a színházban még mindig van bátorság! Vállalja a véleményét.

Bagdi Sára, Mező Borbála

Borbély Alexandra, Pálos Hanna és Tasnádi Bence idén végeztek a Színművészeti Egyetemen, színházi gyakorlatukat is mindhárman a Katonában töltötték, az idei évadtól pedig társulatunk tagjai. Háromrészes sorozatunkban róluk szeretnénk többet megtudni és megmutatni. Elsőként Alexandrát kérdeztük.

Anno kaptál valami indoklást Máté Gábortól, hogy miért pont te voltál az egyik, aki osztályából gyakorlatát a Katonában tölthette? Konkrét szerepre hívtak?

Konkrét szerepre hívtak. A szerelem diadala című darabban Pálmai Anna helyett ugrottam be, aki Jordán Adél szerepét vette át, mikor Adél várandós lett. Ascher Tamás hívott fel. Azt nem fejtette ki, hogy miért pont én. Folyamatosan dolgoztunk a három év alatt, amíg nem mentünk el gyakorlatra. Gábor mindig hidegebb lett azzal, aki lustább volt vagy nem dolgozott. Ha már egy mesterség órán nem mutattam jelenetet, borzasztóan éreztem magam, következőre mindig kettőt vagy hármat vittem.

Jobban meg akarsz felelni mióta leszerződtettek, nagyobb nyomás nehezedik rád, vagy megnyugodtál?

Megnyugodtam és nagyon boldog vagyok. Ezekben az ínséges időkben nehéz szerződést kapni. Itt voltam két évig gyakorlaton, megszerettem az öltöztetőktől kezdve a gazdaságisokon át mindenkit. Ez tényleg egy nagy csapat. Az elején fiatalként még tartasz a színésznőktől, de utána együtt próbáltok és a próba összehoz. Mindenki nyitott. Nem az van, hogy ez a fiatal kis színésznő és akkor szívatom. Hallottam ilyen történeteket is és kicsit féltem ezektől a helyzetektől, de mindenkivel pozitív a kapcsolatom.

A Katonában eltöltött szakmai gyakorlatod során kétszer is kaptál nagy feladatot. Az egyik a Két lengyelül beszélő szegény román Dzsinája, a másik pedig a Bőrpofa - a VRRRRRÜMM láncfűrésszel Nője. Az első előadás tele van technikával (vetített díszlet, videó bejátszások, élő kamerafelvétel), míg a másik inkább csak a két színészre épít. A körítés bójaként szolgál egy színésznek és segítségére van egy szerep megformálásánál vagy teljesen független tőle?

Mindkét szerepet ugyanolyan mélyen kell megfejteni. Dzsina olyan szerep, ami teljes mértékben távol áll tőlem. Dani (Kovács Dániel, az előadás rendezője) mutatott nekem felvételeket drogos lányokról, akik úgy élnek mint Dzsina. Ráadásul gyermekes nőt játszottam, amihez általában szkeptikusan állnak az emberek, mert hogy tudnám eljátszani, mikor még nincs gyerekem. Folyamatosan fejtettük fel. Technika ide vagy oda, ugyanúgy nagyrészt ketten vagyunk a színpadon Dankó Pistivel.

Viszont tényleg nehezebb az, mikor bemegyek a színpadra - mint a Bőrpofánál - és tudom, hogy már nem jövök ki. Ha a tízedik percben nem történik meg az, aminek már meg kellett volna történnie, az elkezd aggasztani. Itt nincs olyan, hogy két jelenet között összeszedem magam. Két előadás között folyamatosan azon gondolkodom, milyen koncentrációval kéne bemenni. A jelem előtt - mielőtt bemegyek a színpadra - mindig van öt perc, amíg megpróbálom nulla állapotra hozni az agyam, azt érezni, hogy nem tudok semmit. Mikor bemegyek a színpadra és meglátom Bélát (Mészáros Béla), abban a maszkban, amitől majd meg kell ijednem és úgy reagálnom, mintha először látnám. Közben pedig ezt gyakorlom két hónapja! Ezek borzasztó nehéz dolgok. A Bőrpofa nagyon jó tanulási folyamat, mindig történik valami új, mindig rájövök valamire.

A Virágos Magyarország című "nagyoperettben" is játszol. Hogy fekszik neked a zenés színház?

Nem mondom, hogy nem rettegtem, mert az énekléssel kapcsolatban voltak rossz beidegződések, görcsök. Szerencsére Kákonyi Árpival (zene), Matkó Tomival (zene) és Berecz Beával (hangképzés) már dolgoztunk együtt. Ők nem azt mondják, hogy borzasztó és hallgathatatlan, amitől begörcsöl az ember, hanem hogy úgy is meg tudod csinálni. Ha hisznek benned mások is, akkor összejön.



Most éppen milyen szerepeket próbálsz?

A Pinokkió-t próbáljuk Ascher Tamás rendezésében, amiben Malvina vagyok, Pinokkió nővére. Egyszer volt eddig rendelkező próbán a jelenetem. Nagy Fruzsi (jelmez) tegnap megmutatta a lerajzolt Malvinát, hogyan képzeli el. Nagyon tetszett. Gyerekeknek mindig izgalmas játszani. Az egyetemen csináltuk a Túl  Maszat-hegyent. A gyerekek minden kis mozdulatomra azonnal reagáltak, mindig figyeltek és váratlan helyeken sikítottak, nevettek. Mintha játszóházban lennénk.

Rükverc című januári bemutatónkban pedig egy fix szerepe már mindenkinek van, de több szerep van, mint ahányan vagyunk, úgyhogy mindenki többet fog játszani. Érdekes feladatot kaptam, egy cigánylányt fogok játszani. Nagyon örülök, hogy Gáborral dolgozhatok (Máté Gábor, az előadás rendezője), mert egyetem harmadikja óta nem dolgoztam vele.

A harmadik bemutatóban pedig nem leszek, akkor fogok forgatni az új Orosz Dénes-filmben.

Kivel forgatnál még, ha bárkivel lehetne?

Gigor Attilával. Láttam A nyomozó-t, amikor kijött, meg is vettem a filmet, nagyon tetszik. Orosz Dénessel is már nagyon várom munkát. De tulajdonképpen nincs olyan, akivel nem dolgoznék. Külföldiek közül pedig Tarantino biztos benne lenne. Vagy Sofia Coppola Az elveszett jelentés című filmje miatt.

A beszélgetés után éppen angol órára mész. Mit csinálsz, amikor nem színházazol?

Nagyon szeretek sportolni meg táncolni. Most nem csinálhatom egyiket sem, mert túlterhelődött a térdszalagom és nyolc hétig pihentetnem kell. De utána szeretnék eljárni hip-hop vagy funky stílusú táncórákra. Mikor tehetem, hazamegyek a szüleimhez vagy a testvéreimhez. Már megszoktam, hogy külön élek, csak az emberre néha rátör az a magány, hogy most csak úgy átugranék Anyuhoz, de ezt nem lehet.

Főzni is nagyon jó érzés a családnak, barátoknak. Egy ételemre nagyon büszke vagyok: őzgerinc, az Anyukám által kifejlesztett mártással, burgonyakrokettel és párolt zöldséggel. Olvasni is nagyon szeretek, tegnap kezdtem el  Ljudmila Ulickajától a Daniel Stein, tolmács című művét. Az utolsó nagy könyv élményem pedig Akszjonov: Moszkvai történet című regénye volt.

Fullár Fanni